Levéltári Szemle, 11. (1961)

Levéltári Szemle, 11. (1961) 1. szám - Hozzászólások / 86–120. o.

- 108 létre még emlékszünk, hogy az iratokat jobb a kutató kezébe nem adni, hogy ne kallódjanak, ne pusztuljanak. Es az sem volt olyan régen, amikor a levéltári kényelmeskedés ezeket a szempontokat bölcsen felhasználta a maga igazolására. Még vissza tudjuk idézni - ha általában irányadónak nem is voltak mondhatók. - az olyanféle jelszavakéin int: "Vivant sequentes", vagy "Quieta non movere". Az efféle felfogás, szerencsére,;' teljesen letűnt. Ami célunk a teljes értékű, minél bővebb tájékoztatás; a történelmi igazságot, a társadalom fejlődésének valóságos ábrázolását az szolgálja igazán, ha a forrásanyagot minél teljesebben, minden vonatkozásában a kutatás rendelkezésére tmtjmk bocsátani. S ebben a feladatkörben döntó szerep vár a korszerű tájékoztató segédletekre. Tudom jól, sok levéltárban fennáll még az a helyzet, hogy a tájékoztatás, a kutató részletekbe menó eligazitasa egy emberre, az iratanyagban dolgozó levéltárosra épül. Dicséretes dolog is áz, hogy ami tudást, ismeretet a levéltáros évek, évtizedek munkája, tapasztalata során összegyűjtött magában, a kutató, a felhasználás rendelkezésére) bocsátja. Havalaki egyszer fel tudná mérni, mit adott a levéltáros segitsége ügyfeleknek, közigazgatásnak, népmüvelésnek, népgazdaságnak, mennyi része van mások neve alatt közzétett tudományos eredményekben - azt hiszem, meghökkentően nagy eredményre jutna. De szabad-e ennyi mindent egy-egy ember emlékezetére, tudására, kutatási"szimatára" bizni? S mi történik, ha az illető kidől? Mindez a roppant, másokat segitő tudásanyag vele száll a sirba. Nyilvánvaló., hogyan lehet és kell ezen segiteni. Amit a levéltáros az iratanyagról a felhasználás tekintetében mondani tud, lehetőség szerint Írásban kell rögziteni - azaz tájékoztató jellegű segédletbe kell beépiteni. Nem arról van persze szó, hogy ezzel a levéltáros szóbeli tájékoztató funkciója megszűnik, hogy a levéltáros ebből a szempontból feleslegessé válik. Nem vitás, hogy semmiféle segédletbe nem fér bele az a tudás és tapasztalat, amelyet a levéltáros évek, évtizedek, sőt egy egész élet odaadó munkája során elraktározott magában. De rögzitheti mindebből, ami alapvető, ami a kutatót felvilágositja arról, hogy érdemes-e keresnie, s ha igen: hol és milyen módon teheti ezt. S ez az, amit a - lehetőleg nyomtatásban közreadandótájékoztató segédleteknek magukban kell foglalniuk. Hátra van még az a kérdés, hogy milyenek legyenek ezek a tájékoz-