Levéltári Híradó, 6. (1956)

Levéltári Híradó, 6. (1956) 2–3. szám - Jakó Zsigmond: A laikus írásbeliség kezdetei a középkori Erdélyben: szempontok a latin paleografia műveléséhez a Román Népköztársaságban / 14–27. o.

leografusok érdeklődésének az előterébe, már évtizedekkel ezelőtt, határozottan az írásnak a művelődéstörténeti, sőt Hajnal István professzor (Budapest) munkássága nyomán annak társadalmi vonatkozásai kerültek, nálunk a latin paleográfiát még ma is általában arra szokás leszűkíteni, amit a modern paleográfia tárgyköréből Prou (illetve az öt követő Andreescu), Steffens, Thompson, stb. a maguk nemében valóban kitűnő kézikönyvei, sajátos céljaiknak megfelelően, felölelnek. E késikönyvek anyagának megfelelően nálunk praktikus, technikai ismereteket közlő disciplinának szokták a paleográfiát tekinteni, amelyből a történész alig nyerhet többet, mint hogy megtanítja öt a régi szövegek elolvasására, és segiti az értelmezésükkel kapcsolatosan felmerülő formai (gráfiai) kérdéseknek a megoldásában. Pedig ez a rég meggyökeresedett vélemény ma már csak részben tekinthető a korszerű paleográfiára érvényesnek. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a fenti jellemzés bizonyos mértékben mindig találó marad a paleográfiára, miután lényegének a feladása és legfontosabb feladatának elárulása nélkül, technikus célkitűzéseiről ós kipróbált munkamódszereiről sohasem mondhat le. A hagyományos feladatok változatlan ellátása azonban ina már nem akadályozhatja meg ezt a segédtudományi disciplinát sem abban, hogy átlépje annak a szükressabott munkaterületnek a határait, amelyet első művelői még a XVIII- szd-ban tűztek eléje. A latin paleográfia immár közel félszázada uj utakat keres, hogy az állandóan fejlődő történetkutatásnak minél több tekintetben lehessen segítségére. Ennek a jelentős mértékben Hajnal munkásságához kapcsolódó uttörésnek az eredményei máris érdemesek arra. hogy felfigyeljünk rájuk és a hazai történetírás területén szintén megkíséreljük értékesíteni őket. v Az alábbi soroknak nem több a céljuk, mint : i. felhívni kutatóink figyelmét az említett ujabb törekvésekre; 2. a hazai történeti problémának a vázlatos bemutatásán keresztül érzékeltetni a paleográfiai kérdések újszerű kezelésének a módját; '3. néhány konkrét feladat megnevezésével rámutatni azokra a nagy lehetőségekre, amelyeket esek az uj törekvések hazai paleográfiánk továbbfejlesztése számára kínálnak. -1. . Az utolsó negyedszázad szakirodalmi termése félreérthetetlenül tanúskodik arról, hogy mind a diplomatika, mind pedig a paleográfia fokozatosan kinőtt a szójrégi értelmében vett •segédtudományok* közül é.s egyre önállóbb, hézagpótló feladatokhoz jutott As oklevéltan kiegészítő réssének tokintett paleográfia számára is egészen uj távlatok nyíltak azáltal, hogy a diplomatika e század második-harmadik évtizede óta végső soron az egyes területek okleveles gyakorlatának a maguk egészében, összefüggő történeti fejlődés eredményeként való bemutatására törekszik. Az oklevéltani stúdiumok ilyen értelmű kitágítása jelentősen megnövelte a paleográfia fontosságát, gazdagította szempontjait, finomította módszereit. A paleográfia továbbfejlesztése ugyanis egyik főélöreltétele lett annak, hogy a diplomatika as okleveles írásbeliség teljességben való ábrázolására vállalkozhassak. Hamarosan kiderült azonban, hogy egy terület okleveles gyakorlata az ottani íráskultúra egyéb jelenségeitől elszigetelve nem értékelhető helyesen. Szükségessé vált tehát általában az iskolázás, s különösen az rásoktatás történetének, az irás gyakorlati társadalmi szerepének, a könyvírás és ezzel kapcsolatosan a könyvtárügy történetének, az írástudó rétegek társadalmi helyzeténei:, stb. az elmélyült vizsgálata. A modern oklevéltan ugyan fokozottan bevonta érdeklődési körébe az emiitett művelődési vonatkozásokat, azok feltárására azonban, sajátos feladatának elhanyagolása nélkül, nem vállalkozhatott. S minthogy a művelődési jelenségeket az irás közös ténye egységbe fogta, egészen természetes lett a követelmény, hogy e feladatokat, mint legületókesebb, a nagykorúsított paleográfia oldja meg nevelőanyja: az oklevéltan számára. Ennek a modern paleográfiának azonban már annyira kibővült a munkatere, annyira más mozzanatok kerültek érdeklődésének az előterébe, hogy talán helyesebb volna - amint ezt egyes kutatók már korábban is tették - a régi, szűkebb értelmezésű paleográfiától való megkülönböztetésként következetesen írástörténetnek, vagy méginkább írásbeliség-történetnek nevezni. Az Írástörténet a régi, praktikus paleográfiának művelődéstörténeti irányba való természetes továbbfejlődéseként Jött létre, praktikus paleográfiának művelődéstörténeti irányba való természetes továbbfejlődéseként jött létre, de az alapja változatlanul a gyakorlati paleográfia maradt. Ez az írástörténetté bévűlt paleográfia asonban. a régitől eltérően, már nem áll meg a régi szövegek megfejtéséhez közvetlenül vagy közvetve nélkülözhetetlen ismeretek közlésénél, hanem - Hajnal megfogalmazása 15