Levéltári Közlemények, 93. (2022)
Műhely - Paksy Zoltán: Az egyházpolitikai törvények megszületése Magyarországon a 19. század végén
Az egyházpolitikai törvények megszületése Magyarországon a 19. század végén a következő ülésen tűzzék a napirendre. Ezt egy rövid és heves vita után - ahol Tisza is és Andrássy Gyula is hiába próbálta az időt húzni - a felsőház megszavazta, így a javaslat tárgyalása 1884. január 12-én kezdődött, melyen az első felszólaló, nyilván a megbeszélt koreográfia szerint, ismét Simor hercegprímás volt. Beszédet azonban nem mondott, csupán a püspöki kar nevében bejelentette, hogy a törvényjavaslatot nem támogatják. Ezután az ellenzők közül már senki nem szólalt föl, a támogatók viszont egymás után, igyekeztek az időt húzni, hogy a vita több napra tolódjon ki. Azonban, mivel erre előre nyilván nem készültek föl, egy idő után elfogytak a hozzászólók - obstrukcióról a főrendiház esetében nem lehetett szó - így még aznap következett a szavazás. Ezen a törvényjavaslatot a felsőház 200-191 ellenében ismét leszavazta. A szavazatok teljesen az előzőhöz hasonlóan oszlottak meg, csupán egyetlen főispán mondott nemet, Szapáry István gróf, Pest vármegye főispánja, a grófok kétharmada ellenezte, a báróknál pedig ez az arány fordított volt. Ezzel a törvényjavaslat elbukott, mert Tisza belátta, hogy egyelőre célt nem érhet, ezért a törvényjavaslat visszavonását kezdeményezte, azzal, hogy egy későbbi, alkalmasabb időpontban újra napirendre veszik.33 Azt azonban valószínűleg ő sem gondolta, hogy előbb következik be a saját bukása, semmint egy újabb egyházpolitikai törvény beterjesztése. A katolikus társadalom és a politika a dualizmus első évtizedeiben Ahogy már eddig láttuk, a polgári törvények 1867 után sem terjeszkedtek ki arra, hogy a katolikus egyház és a hozzá kapcsolódó intézmények óriási vagyonát, a földbirtokokat, történelmi épületeket, az általa működtetett iskolarendszert és az alapítványi vagyonokat jelentősebb mértékben csorbítsák, így azok fölött továbbra is rendelkezhetett. Adott volt a kérdés, hogy ez a hatalmas intézmény, a magyar katolikus egyház, hogyan illeszkedjék be a polgári állam kereteibe? Ennek megoldását az állam és az egyház megegyezésén alapuló önigazgatás, azaz a katolikus autonómia megteremtése jelentette volna, ez azonban sok próbálkozás dacára sem valósult meg. Ez a kérdés az egyike lett azoknak, amelyek komoly politikai ellentéteket gerjesztve befolyásolták a katolikus egyház és az állam viszonyát a korszakban és meghatározták a polgári törvények megszületését is. A másik konfliktust a kiegyezés után meginduló liberális törvényhozás jelentette, azaz a polgári állam kereteinek kiépítése, amelyet a katolikus értelmiségiek egy része, s - tegyük hozzá - a korszakban folyamatosan növekvő része, gyakorlatilag az első pillanattól fogva támadásként élt meg. Maga a szekularizáció folyamata részben valóban ezt tartalmazta, hiszen sok, addig egyházi monopóliumban lévő tevékenység vagy jog most az állam fennhatósága alá került. A katolikus értelmiségi körökben azonban ennek gyorsan megjelent az a sajátos interpretációja, mely 33 KN 1881-1884. XIV. kötet, 299. 1884. január 31. 247
