Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok - Tusor Péter: „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés. (Egy nunciusi jelentés forrásértéke)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok után két évszázaddal nem kevéssé ártott Szelepchény historiográfiai imázsának. A Nádasdy-féle Oratio szélsőségesen szubjektív jellemzésével párosulva ő lett Kollonich mellett a „főgonosz” a nemzeti történetírásban, átöröklődve még a 21. századra is, mint már korábban jeleztük.179 Tanulmányunk is világosan bizonyítja: bíboros utódával ellentétben Szelepchény egyáltalán nem egy abszolutista technokrata „prelabanc” főpap és államférfi volt. Sőt az ezt megtestesítő Kollonich Lipót udvari antitézisének, ellenségének számított. Kooperációjuknak a protestánsellenesség volt az egyetlen, szűk keresztmetszete.180 179 Lásd a tanulmányunk legelején mondottakat és külön is Romsics: i. m. 38. 180 Mely kooperáció mértékét nagyban felnagyítja az 1674-es prédikátorperben játszott közös szerepük. Lásd fentebb, 9. j. Ugyanez áll Szelepchény és Pálffy Tamás kapcsolatára, Vö. Óváry: i. m. 277. (n. 1549.) - Lásd alább a 196. j-t is. 181 Benczédi: Szelepcsényi érsek ügye... 502. - Vö. fentebb 34-35. j. 182 Tusor Péter: Purpura Pannonica. Az esztergomi bíborosi szék kialakulásának előzményei a 17. században. Budapest-Róma, 2005 /CVH 1/3./, 196. és 240-241. Dinasztikus legitimációjú, abszolutisztikus rendszerben elhelyezni és működtetni a magyar rendiséget, mely belső megosztottság, mind jelentősebb relatív erőforráshiány és főként külpolitikai támasz következtében önálló létre képtelen volt, óriási kihívásnak számított. Nehezítette a feladatot, hogy a magyar rendek ahhoz viszont elég erősnek bizonyultak, nehogy örökös tartományként illesszék be őket a formálódó dunai monarchia rendszerébe. Hasonlóan problémás volt a bécsi udvar részéről elfogadni a rendiség létét, és belátni maradék erejét. Ennek a két antagonisztikus, mégis egymásra utalt törekvésnek volt a legkisebb közös többszöröse a prímás és a Habsburgok számára a fegyveres, erőszakos ellenreformáció -nagyon jól látta ezt már Benczédi László is, a kompromisszum árát protestáns főurak, nemesek, prédikátorok és iskolamesterek fizették meg.181 E kompromisszum szimbolikus nyitányaként tekinthetjük, hogy nemcsak végleg lezárja I. Lipót a prímás elleni hűtlenségi vádat 1670. október 13-án, hanem pár nappal korábban, október 7-én a bíborra ajánlotta X. Kelemen pápának.182 A két aktus időbeli közelsége nyilván nem véletlen, és mindkettő a Szelepchény felé áradó, szinte végtelen császári és királyi bizalmat volt hivatott bizonyítani a kortársak előtt (és egyben teszi ugyanezt az utókor számára is). A „szinte” kitételt az indokolja, hogy Szelepcsény csupán az „ezüstfokozatú” császári „ajánlást” tudta megszerezni, a hivatalos nomináció Lipót kegyencéé és testőrparancsnokáé, Franz August von Waldstein máltai lovagé maradt. Ö e minőségében klerikusnak számított. Jelölése korántsem annyira bizarr, mint volt Carretto grófé, aki korábban madridi császári követ volt, vagy netalán a még csak nem is özvegy Auersperg her cegé, aki - bukását megelőzően - francia segítséget is igénybe vett célja eléréséhez. A késő középkorban és a kora újkorban ez a méltóság egyenrangot jelentett a vérbeli hercegekkel (a császári udvarban a főhercegekkel), óriási presztízst és privilégiumokat, politikai immunitást biztosított, ezért számos politikus álmainak neto-94
