Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok - Tusor Péter: „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés. (Egy nunciusi jelentés forrásértéke)
Egy nunciusi jelentés forrásértéke csak a Crequi-afférra, Avignon és Venassino megszállására, majd az 1664. februári megalázó pisai békekötésre gondolni) mind-mind óvatosságra intették a pápai követet. Nem is szólva arról, hogy a Szentszék politikai horizontja már az oszmánellenes tizenötéves háború vége óta, azaz V. Pál pontifikátusától kezdve egyre inkább Itáliára korlátozódott. Valamelyes kitekintés csupán a Mediterraneumrz maradt, amint azt a kandiai háborúba (1645-1669) történt kései bekapcsolódás mutatja. Még egy jó évtizedet kellett várni, hogy ez megváltozzon, és Benedetto Odescalchi megválasztásával a pápaság újra (és gyakorlatilag utoljára) kezdeményező szerepet játsszon az európai politika színterén, mediációival és a Bécs, majd Magyarország felszabadításához vezető két Szent Liga megszervezésével.107 107 A fentiekre további, a korábbi magyar kiadáshoz képest Matteo Sanfilippo Preface-ében és a Prologue-ban részleges újabb irodalommal: Péter Tusor: The Baroque Papacy (1600-1700). Viterbo, 2016, 9-12., 17., 35-91., különösen 72skk; Ferrarára külön is: Birgit Emich: Territoriale Integration in der frühen Neuzeit. Ferrara und der Kirchestaat. Köln-Weimar-Wien, 2005; XI. Incére legújabban: Innocenzo XI Odescalchi. Papa, politico, committente (I Libri di Viella 182). A cura di Richard Bosel - Antonio Menniti Ippolito - Andrea Spiriti - Claudio Strinati - Maria Antonietta Visceglia. Roma, 2014, főként 167-192. és 209-246. 108 Pázmány római követségére és politikai konfliktusára a pápai udvarral kiváló elemzés: Rotraud Becker: Der Skandal um den Rombesuch Kardinal Pázmánys im Spiegel der Nuntiaturberichte des Jahres 1632. Quellen und Forschungen aus italianischen Archiven und Bibliotheken, 2012. 381-429. Rendkívüli tanulságos és kifejező az a tény, hogy bár a vatikáni forrásviszonyok ebből az időszakból kifejezetten jónak mondhatók, az államtitkársági utasítások, illetve válasziratok között nem maradt nyoma - legalábbis ezidáig hasztalan kerestük - bárminemű reakciónak Giulio Spinola jelentésére. Még a szokásos rövid, a nuncius eljárását helybenhagyó reflexiót sem találjuk, mintegy világos bizonyítékaként a pápai külpolitika már-már riadt elzárkózásának. Szelepchény, aki ekkor már 30 éve hazatért hét évig tartó római tanulmányaiból (és utoljára 1637 őszén járt ott rövid időre), mentorához, Pázmány Péterhez hasonlóan még ugyanazt a poszttridentiánus nagyhatalom pápaságot vizionálta, amely a középkori univerzalizmus hagyományain definiálta önmagát, és amely már az 1630-as években is csupán kulisszáiban létezett, az 1648-as vesztfáliai béke után pedig már úgy sem.108 Mivel elmaradt a nuncius válasza, illetve bárminemű római reakció, így be kellett látnia, hogy azok a feltételezések, amelyekre az egyházi rend alternatív politikai programját helyezte, az Apostoli Szék/Egyházi Állam viszonylatában már nem léteznek. A vesztfáliai tárgyalásokon pápai legátusként fellépő Fabio Chigi pápasága egy frusztrált pontifikátus volt. Nepotizmusa ugyan valós, de korántsem annyira burjánzó, mint az eredetileg Tafani nevet viselő Barberiniké volt az 1620-1630-as évek - Szelepchény által személyesen megismert - Rómájában. Legfőképpen pedig az itáliai államok, kiváltképpen a pápaság erőforrásai már nem azok voltak, mint a reneszánsz korában, amikor legtöbbször pár ezres zsoldosseregek vívták a háborúkat. Az abszolutista rendszerben egységesülő Franciaország, Svédország, Anglia és Hollandia, a Szent Római Birodalom erősebb államai: Bajorország, Brandenburg 73
