Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Magyarországi főegyházmegyei méltóságok - Tusor Péter: „Et a pensare al successore in caso”. Szelepchény György és a rendi szervezkedés. (Egy nunciusi jelentés forrásértéke)
Egy nunciusi jelentés forrásértéke Xz új magyar királyt a pápa „nyilvánítaná méltónak arra, hogy hasznos uralmat gyakoroljon a rendek felett” - olvashatjuk a Spinola-jelentésben. Egy ilyen lépés és a vele járó szerteágazó politikai bonyodalmak felvállalása az ugyanott említett éves adó érdekében vajmi csekély ösztönzést jelenthetett volna Róma számára. Egy Chigi-herceg magyar királysága azonban az új és szokás szerint a hatalom csúcsain tiszavirág-életű pápai dinasztia számára olyan szuverenitási lehetőséget teremtett volna, amely egyedül a Farneséknek sikerült a pármai fejedelemség megszerzésével a reneszánsz és a barokk korban oldalágon szerveződő pápai dinasztiák történetében. A Chigik némi habozás után az Aldborandinik, Borghesék, Ludovisik és Barberinik nyomán a tárgyalást megelőző években kezdtek „eredeti tőkefelhalmozásba”, és szerezték meg Farnese, Campagno és Ariccia hercegségét 1658 és 1661 között, utóbbit több mint egyharmad milliónyi scudóért. Potenciális jelöltben sem volt hiány, hiszen a bíboros nepos Flavio Chigi mellett ekkor két világi pápai unokaöccs is szóba jöhetett: a dinasztia fennmaradásáról gondoskodni hivatott ifjabb Agostino (1634-1705) és Sigismondo Chigi (1649-1678), aki ekkor a máltai lovagrend római priorja volt. Agostino 1659-től szent római birodalmi herceg volt, V. Pál családjába, a Borghesék közé házasodott be, és ekkor már örököse is volt az ugyancsak Agostinónak keresztelt fia személyében (1662-1744).105 105 A Chigi-nepotizmusra: Marco Teodori: Iparenti del papa. Nepotismo pontificio eformazione del patrimonio Chigi nella Roma barocca. Padova, 2001, különösen 65skk. A nemcsak nemzetközi legitimációt adó, hanem a törökök elleni összefogásban is vezető szerepet játszani tudó pápaság egy Chigi-herceg megválasztása esetén dinasztikus kötődése révén kapcsolódott volna Magyarországhoz és lett volna erősen érdekelt a magyar viszonyokban, beleértve az ország felszabadítását az oszmánok alól. Az Egyházi Állam belső, a nepotizmusba csatornázott forrásai is mozgósítva lehettek volna. Egy ilyen terv megvalósulása a belső konfesszionális viszonyok terén is éreztethette volna a hatását, és nyilván nem maradt volna következmény nélkül Szelepchény (és életben maradása esetén Lippay) személyes karrierjére, meghozva számukra a hőn áhított bíborosi kalapot. Mindez így, konkrét forrástámpont híján persze történeti science fictionnek látszik; a korabeli fantasztikus tervezgetések, a titkos diplomácia és dinasztikus külpolitika világában azonban nem teljesen légből kapott a feltételezésünk, hogy hasonló gondolatok járhattak a Rómában tanult és szocializálódott, az itáliai viszonyokról a római agentúra révén naprakész információkkal rendelkező két egyházi vezető fejében. Maga a fennmaradt történeti forrás a Szelepchény által előterjesztett programról, vagyis Magyarország és Erdély pápai protektorátus alá helyezéséről is fantasztikus elképzelés és szenzációs adat az eddigi történeti ismereteinkhez képest. Milyen lehetett hát a szóbeliség eltűnt világa? Nem nagyon más, mint amilyennek az imént felvázoltuk. Ráadásul történeti párhuzamot is találhatunk a 16-17. század fordulójáról, 71
