Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Irodalom - Erdély - ezer év a források tükrében (Erdély - 1000 év öröksége. Szerk. Kovács Zsuzsanna - Mikó Zsuzsanna - Szabó Csaba) Oborni Teréz
Irodalom ség jelentette ugyanis azt az uralkodói címet és rangot, amelynek birtokában már nem mint törvényes királya ellen lázadó főúr, hanem mint uralkodó tárgyalhatott az európai országok vezetőivel. A szerző rámutat, hogy a Habsburg-berendezkedés megszilárdítására csak a szabadságharcot követő időszakban kerülhetett sor, ami maga után vonta a dinasztia által is képviselt római katolikus vallás megerősítését a tartományban, nemegyszer okozva ezzel súrlódást az erdélyi nemzetek soraiban, sőt olykor családokon belül is. A fejezet szerzője gondosan mutatja be a jogrendszerben bekövetkezett változásokat, a tartomány adózási rendjét, a Habsburg határvédelmi rend kiépítése során hírhedtté vált 1764. évi madéfalvi Siculicidiumot, azaz a katonáskodni nem kívánó fegyvertelen székelyek gyalázatos meggyilkoltatását. A tartomány élén már a jeles hadvezér, gróf Hadik András állt, amikor Mária Terézia császárnő 1765-ben nagyfejedelemségi (másként nagyhercegségi) rangot adományozott Erdélynek, ezzel is erősítve Erdély és Magyarország közjogi elkülönültségét. A 18. század a román nemzeti ébredés időszaka is volt, ekkor léptek színre ugyanis azok a politikai vezetők, köztük Innochentie Micu-Klein, akik megvetették a dákoromán kontinuitáselmélet alapjait, és megalakították az erdélyi román uniált egyházat. II. József még társuralkodó volt 1773-ban, amikor mintegy négy hónapos körutazást tett Erdélyben. A nagyfejedelemség lakossága körében rendkívüli érdeklődéssel kísért utazás azonban meglepő eredményt hozott. A főherceg ugyanis titkos feljegyzéseket készített az egyes igazgatási hivatalokról, az ezekben szolgáló tisztségviselőkről, amit követően, a feljegyzések alapján egyfajta tisztogatást hajtottak végre a tartományi kormányzat intézményeiben. A szerző mindezt jellemezve, Rettegi Györgyöt idézi: „szörnyű nagy változás lett az országbeli föhivatalok között.” A tisztújításokat II. József egyeduralkodása idején további kormányzati átalakítások, „reformintézkedések” követték, amelyekről szintén érdemi tájékoztatást kapunk a fejezetből. A negyedik fejezet szerzője, Németh György mindenekelőtt Erdély reformkorának színes bemutatásával indítja írását. Erdély sorsa ebben a korban is ezer szállal kötődött a Magyar Királysághoz. Birtokosai, akik közül sokan, köztük Wesselényi Miklós, magyarországi birtokokkal is rendelkezve részt vehettek a pozsonyi országgyűlésen, első kézből értesülhettek az egyre terjedő új világszemléletről, az ország vezető elitjét foglalkoztató kérdésekről. 1811-et követően Erdély számára csak 23 év múltán, 1834-ben tartottak újra országgyűlést, amikor már átalakulásokat sürgető, felforrósodott közhangulat uralkodott az országban; érdemes megemlíteni, hogy az unió, azaz a Magyarországgal történő közjogi egyesülés kérdése már ekkor felmerült. Erdély első reformországgyűlésére végül csak 1841-1843 között került sor. Ennek fő kérdései a Partium területének hovatartozása és a magyar nyelvet a törvényhozásban, a közigazgatásban és a felsőoktatásban is hivatalossá tenni kívánó nyelvtörvény előkészületei voltak, bár az utóbbiak ellen a románok és a szászok tiltakoztak. Végül az 1846-1847. évi országgyűlés törvényei értelmében a törvényhozás és a felső szintű kormányzat nyelve a magyar lett, de a 317
