Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Irodalom - Erdély - ezer év a források tükrében (Erdély - 1000 év öröksége. Szerk. Kovács Zsuzsanna - Mikó Zsuzsanna - Szabó Csaba) Oborni Teréz
Irodalom helyi igazgatásban a szászok továbbra is használhatták saját nyelvüket. Erdély története szempontjából az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc meghatározó eredménye a Magyarországgal való újraegyesülés lett. Miként a szerző kifejti, a forradalom a románok számára lehetőséget adott volna arra, hogy végre az erdélyi politikai nemzetek körébe emelkedjenek és kollektív jogokat vívjanak ki, ám a sikertelen végkifejlet az ő törekvéseiket is megakadályozta. A fejezetből rövid áttekintést kapunk a szabadságharc erdélyi lefolyásáról, a híres csatákról, a székelyek hősies küzdelméről, Józef Bem tábornok szerepéről. A szabadságharc leverését követően bevezetett megtorló intézkedések eltörölték a forradalmi vívmányokat, Erdély és Magyarország egyesülését, a Partiumot pedig ismét visszacsatolták Erdélyhez. I. Ferenc József császár-király 1852-ben, az ország tartományait végigjáró utazásai során Erdélyt is meglátogatta, remélve a birodalom egységének előmozdítását. A magyarságot sújtó szigorú központi kormányzati intézkedések azonban nem kedveztek a szászoknak és a románoknak sem, hiszen az előbbiek nemzeti autonómiáját fokozatosan felszámolták, míg utóbbiak nem kapták meg a szabadságharcban vitt szerepükért várt jutalmat, a politikai nemzetté emelkedést. Az abszolutizmus évei Erdélyben is 1867-ig, a kiegyezésig tartottak. A kötet utolsó, ötödik fejezetének szerzője, Fiziker Róbert bevezetésként magát a kiegyezést, annak erdélyi vonatkozásait tárgyalja. Mindenekelőtt bemutatja, hogy a kiegyezéssel végre megtörtént Erdély és Magyarország áhított egyesülése, noha I. Ferenc József magyar királyként továbbra is viselte az „Erdély nagyfejedelme” címet. A kiegyezéssel, amely kimondta a polgári és politikai egyenjogúságot, a felekezetek jogegyenlőségét és megőrizte a korábbi önkormányzati struktúrát, új korszak kezdődött Erdély történetében, s ennek egyik fő problémáját a nemzetiségi kérdés jelentette. Miként a szerző világosan kifejti, ellentét mutatkozott a törvények szavai és a valós élet között, ugyanis míg az 1868. évi nemzetiségi törvény egyenjogúságot biztosított az erdélyi nemzetiségeknek, addig a leírt szavak papíron maradtak. 1872-ben Kolozsváron megalapították a Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemet, amely hamarosan a magyar tudományosság egyik fellegvára lett. A politikai gondolkodók előtt már megjelent a soknemzetiségű magyar állam és a „magyar Erdély” szétesésének rémképe, hiszen a szász és a román nemzeti törekvések egyre erőteljesebbé váltak, az erdélyi magyar vezetőréteg azonban nem aggódott, a birodalom védőszárnyai alatt biztonságban érezte politikai hatalmát. Miközben a korszakban az Erdély mint önálló régió érdekeinek képviseletét zászlajára tűző transzilvanizmus is mind szélesebb körben terjedt el, a román nemzeti törekvések is egyre élesebben jelentek meg a politikai publicisztikában és a hétköznapi életben, helyi szinten is. Az erdélyi báró Bánffy Dezső miniszterelnöksége (1895-1899) sem csillapította a kedélyeket, mivel ő kifejezetten a nemzetiségek minden eszközzel történő elmagyarosításának híve volt. A szerző a fejezetben végigkíséri a Széli Kálmán, Tisza István és Wekerle Sándor miniszterelnöksége alatti nemzetiségi politikát, ismerteti a Lex Apponyiként elhíresült, 1907-ben hozott törvényt, amely az általános és középiskolákban a magyar nyelv oktatása 318
