Levéltári Közlemények, 92. (2021)
Emigráció, ki- és betelepítések - Bariczné Fenyő Noémi: A bukovinai székelyek kálváriája Sántha Menyhért tollából
Bariczné Fenyő Noémi A BUKOVINAI SZÉKELYEK KÁLVÁRIÁJA SÁNTHA MENYHÉRT TOLLÁBÓL Nagyanyám hagyatékát rendezve találtam rá egy kézzel írott füzet fénymásolatára, melyben ükapám testvére, Sántha Menyhért írta le a bukovinai magyarok történetét az 1764-es madéfalvi veszedelemtől 1972-ig. Harminckilenc oldalon keresztül olvashatjuk egy olyan személy feljegyzéseit, aki átélte eme kis népcsoport legzivatarosabb éveit: a 20. század első felét. 1901-ben született, visszaemlékezéseit tehát idős korában írta, mint mondja, „hogy gyerekeim és unokáim előtt keserű történelmünk feledésbe ne menjen” Sántha Menyhért a bukovinai Istensegítsen látta meg a napvilágot.1 Tízen voltak testvérek, közülük ő volt a hatodik. Megszokott volt a nagycsalád: neki is nyolc gyermeke született, akik közül hárman ma is velünk vannak. 1926-ban kötött házasságot Győrfi Erzsébettel. Bácskában Bajsán laktak, majd 1945-ben a Tolna megyei Majosra telepítették őket, itt élt 1980-ban bekövetkezett haláláig. Unokája, Sántha Ilona így emlékezik rá: „Nagyapám szikár, magas ember volt, magas homlokkal, és még magasabb intelligenciával. Egyszerű parasztember létére több nyelvet is beszélt az anyanyelvén kívül, kötelező volt az »oláh«, de szerét ejtette némi orosz nyelvtudásnak is... hogy volt-e köze ennek a ragadványnevéhez, nem tudom, de ott, Istensegítsen s később Majoson is »Vaszilka Menyár« vagy »Vaszi Menyár« néven is emlegették.1 Konok, makacs, állhatatos természete és igazságszeretete miatt felnéztek rá az emberek. Nem sokat szólt, de ha igen, annak súlya volt!”3 1 Ugyanitt született néhány évvel később a bukovinai székely fafaragó, Lőrincz Imre, akinek terjedelmes visszaemlékezését még a rendszerváltás előtt adta ki a Magvető Könyvkiadó. Lőrincz Imre: A bukovinai Istensegítstől a völgységi Majosig. Budapest, 1986 /Tények és tanúk/. 1 Istensegíts különböző részein több Sántha nevű személy is lakott, akiket ragadványnevekkel különböztettek meg egymástól: Sántha (Hámbár) János, Sántha (Burukoj) Salamon stb. Vö. Sebestyén Ádám: A bukovinai székelység tegnap és ma. A bukovinai andrásfalvi székelyek élete és története Madéfalvától napjainkig című könyv átdolgozott és kibővített kiadása. Szekszárd, 1989, 181-192. 3 Sántha Ilona szíves közlése. A bukovinai magyarok története Madéfalván kezdődött, Sántha Menyhért is itt kezdi az elbeszélést. Az 1764. évi mészárlás után a menekült székelyek Moldvában leltek menedékre, ahonnan néhány évvel később betelepültek Bukovinába, amit 1774-ben szereztek meg az osztrákok. Mártonffy Mór irányításával öt székely falu épült fel: 1776-ban Istensegíts és Fogadjisten (románul Jibeni, illetve lacobeçti), 1785-ben Hadikfalva és Józseffalva (Dorneçti, Vornicenii Mici), utolsóként, 1786- ban pedig Andrásfalva (Máneu|i). Népességük katolikus volt, egyedül Andrásfalván 193
