Levéltári Közlemények, 92. (2021)

Emigráció, ki- és betelepítések - Bariczné Fenyő Noémi: A bukovinai székelyek kálváriája Sántha Menyhért tollából

Emigráció, ki- és betelepítések

volt református közösség is.4

Közigazgatásilag Radóchoz (Rädäu|i)

tartoztak.

Andrásfalván, Hadikfalván és Istensegítsen a Szucsáva (Suceava) vize folyik át.

4 Sántha Alajos: Bukovinai magyarok. Második kiadás. Csátalja, 2009, 56-59.

5 A bukovinai magyarok két világháború közötti helyzetéről lásd Seres Attila: A romániai Országos Magyar Párt és a bukovinai székelyek politikai megszervezése, 1926-1927. Kisebbségkutatás, 2009. 3. sz. 453-464.

6 A délvidéki, majd a dunántúli betelepítés gazdag szakirodalmából lásd Gombos György: Bukovinai székelyek letelepítése Bácskában. Láthatár. Kisebbségi Kultúrszemle, 1941. 8. sz. 189— 194.; Szabados Mihály: Egy telepítés tanulságai. Magyar Szemle, 1941. 9. sz. 169-181.; Ösy- Oberding József: A bukovinai székelyek letelepítése a Dunántúlon. Agrártörténeti Szemle, 1967. 1-2. sz. 183-192.; A. Sajti Enikő: Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában - 1941. Budapest, 1984 /Nemzetiségi Füzetek 6./; Kőhegyi Mihály - Tóth Ágnes: Bodor György összefoglaló jelentése a Bonyhád környéki telepítésről (1945). In: A Völgység két évszázada. Előadások és tanulmányok az 1990. október 20-21-i bonyhádi történészkonferencián. Szerk. Szita László - Szőts Zoltán. Bonyhád, 1991, 129-139.; Vincze

Gábor:

A bukovinai székelyek és kisebb moldvai csángó-magyar csoportok áttelepedése Magyarországra (1940-1944). Pro Minoritáié, 2001/Ősz, 141- 187.; Seres Attila: Bukovinai székelyek a Bácskában. Iratok a Szent László Társulat levéltárából 1942-1944. Limes. Tudományos Szemle, 2009. 3. sz. II. rész, 155-176.; Bukovinából Bácskáig. Az áttelepülés krónikája. Horváth József fénykép albuma. Szerk. Rudolf László. Budapest, 2011.

A saint-germaini békeszerződés 1919. szeptember 10-i aláírása után a terület Romániához került, és a székelyek helyzete egyre tarthatatlanabbá vált. Minden erővel be akarták őket olvasztani a románok közé, ezért a nyelvüket is betiltották. Ök viszont ragaszkodtak kultúrájukhoz, ehhez pedig egyedül az tűnt járható útnak, ha betelepülnek Magyarországra.5

A második világháború idején dr. Németh Kálmánnak, Józseffalva plébánosának végül sikerült elérnie, hogy az öt falu lakossága átköltözzön az „anyaországba”. 1941 tavaszán Délvidéken kapták meg a dobrovoljácok, azaz a szerb telepesek földjeit, összesen huszonnyolc településre osztották szét őket. Ám 1944 őszére itt is rosszra fordultak a dolgok, a jugoszláv partizánok előretörése miatt több falu lakossága is északra menekült. Köztük Sántha Menyhért családja is. A bukovinai székelyek csak 1945-ben találták meg végleges otthonukat, nagyrészt Tolna és Baranya megyékben.6

Mindig is csodálattal töltött el, hogy a bukovinai székelyek mennyire ragaszkodnak gyökereikhez, mennyire fontos nekik a múlt és a hely, ahonnan jöttek. Nyolcvan éve telepítették le őket Magyarországra, ám napjainkban is folyamatosan szerveznek zarándokutakat az ősi földre, és versenyekkel, bálokkal, búcsúkkal őrzik hagyományaikat. A Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége mellett községi szintű egyesületek is tevékenykednek. Nem beszélve a könyvkiadásról: még mindig folyamatosan jelennek meg bukovinai székely témájú művek. Vannak képeskönyvek, mesekönyvek, történelmi áttekintések, napjainkban pedig Rudolf László családfakutató jelenteti meg sorra kiadványait, melyekben falvakra lebontva olvashatók az anyakönyvi adatok: segítségükkel bárki nekiállhat megrajzolni a családfá194