Levéltári Közlemények, 90. (2019)

A hidegháború értelmezése magyar szemmel (Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991) Garadnai Zoltán

inkább alkalmas, de ez nem jelenti azt, hogy Békés Csaba periodizációja ne lenne elfogadható, bár tézisei sokak számára vitathatók. Nem számol azzal, hogy az 1962-es válság (még ha abban nagyon sok propagandisztikus elem is volt) valóban „sokkélményt” jelentett minden józanul gondolkodó vezető számára, és óhatatlanul az egyéni/nemzeti érdekek érvényesítésének felismerését eredményezte Keleten és a Nyugaton egyaránt. Az 1962 után kezdődő időszak 1991-ig tartott, és az alábbi szakaszokra osztható: 1962/63–1968, 1969–1975, 1975–1979, 1980–1985, 1985–1988, 1988–1991. Ehhez képest a hidegháború klasszikus időszaka 1945–

1962 közöttre tehető, aminek korai irracionális szakaszát jelentette az 1945–1953 közötti időszak, majd az 1953–1956 közötti „kis enyhülés”; ezt az 1957–1962 közötti „békés egymás mellett élés” követte, amit a szerző a hruscsovi aktív külpolitika időszakaként értékel. Békés Csaba másik nagyon fontos tézise a „válság” (berlini blokád, koreai háború, berlini válság, vietnami háború, kubai rakétaválság, afganisztáni háború, Kína és Tajvan konfliktusa) és a „pszeudoválság” (a szovjet blokk összes belső válságát ide érti) fogalmának szétválasztása, ami jobban érthetővé teszi számunkra az 1956-os magyar forradalom reális értékelését. Teljesen egyetérthetünk azzal, hogy a két blokkon belüli konfliktusok nem jelentettek valódi válságot, mivel azokat mindkét oldal a saját keretein belül (ennek jó példája a magyar forradalom és a szuezi válság), egymással párhuzamosan „rendezte”. A könyv egyik legizgalmasabb fejezete a magyar forradalom és a szovjet külpolitikai döntéshozatal értelmezése. A szerző imponáló forrásismerettel elemzi a magyar forradalom történéseit, és arra a következtetésre jut (egyébként helyesen), hogy a forradalom győzelmének valójában nem voltak meg a reális nemzetközi feltételei, ami nem jelenti azt, hogy a forradalmárok hősiességét és önfeláldozását kétségbe vonjuk. Békés Csaba realista szempontból elemzi a nemzetközi kapcsolatok történetét. Ezzel magyarázható az, hogy a Varsói Szerződés 1955-ös létrejöttét alapvetően pozitívan értékeli, mivel az lehetővé tette, hogy a Szovjetunió és a szatelliták kapcsolata formalizálódjék, a „kézi vezérlést” fokozatosan felváltsa a multilaterális együttműködés, a szovjet hadsereg és titkosszolgálat közvetlen ellenőrzése pedig egy bonyolultabb politikai-diplomáciai-gazdasági együttműködésnek adja át a helyét. E vonatkozásban az 1953-as periodizációs dátum jobban megállja a helyét, de azt inkább a Szovjetunió és az európai szatelliták kapcsolatrendszerében lehet értelmezni. A könyv másik nagyon izgalmas fejezete a magyar külpolitika lehetőségeinek elemzése, amit a szerző az ún. „Kádár-doktrína” fogalmával fejez ki, és a Hruscsov 1964-es leváltása utáni kádári megnyilatkozásokból vezet le. A hatvanas évektől kezdve a magyar külpolitika egyre nagyobb lehetőséggel rendelkezett, és 1961–

1973 között Péter János külügyminiszter fokozatosan tágította a magyar diplomácia mozgásterét. Az enyhülés melletti elköteleződés (a helsinki folyamat támogatása) a magyar politika alaptételévé vált. Irodalom

247