Levéltári Közlemények, 90. (2019)

A hidegháború értelmezése magyar szemmel (Békés Csaba: Enyhülés és emancipáció. Magyarország, a szovjet blokk és a nemzetközi politika, 1944–1991) Garadnai Zoltán

Egyesült Államok és a Szovjetunió) 1953 után jutott arra a felismerésre, miszerint egy újabb világháború mindkét fél számára a biztos pusztulást eredményezné, vagyis nem lenne megnyerhető, így az aktív külpolitikát kezdeményező új szovjet vezető (Hruscsov) is egyre inkább az enyhülésben, a nagyhatalmak közeledésében vált érdekeltté. A szerző szerint az 1945–1953, illetve az 1953–1991 közötti két időszak a mindvégig fennálló antagonizmusok ellenére alapvetően különbözött egymástól, de a hidegháború irracionális időszakához képest 1953 után az „antagoniz

mus és a kooperáció elemei mindvégig párhuzamosan és folyamatosan jelen voltak”,

és a kényszerű együttműködés szükségessége tette lehetővé a nagy hidegháborús konfliktusok (berlini válság, kubai válság) rendezését. Ezzel szemben a hagyományos periodizáció szerint a hidegháború történetében az 1962-es kubai válság hozott fordulópontot. A kubai válság ugyanis ráirányította a figyelmet arra, hogy a két szuperhatalom a saját nagyhatalmi érdekeit követ, így a nyugati szövetségeseknek és a keleti csatlósoknak egyaránt periférikus szerep jutott, a „legjobb esetben” is csupán az események követésének „gyorsaságában” vehették fel a versenyt a „nagyokkal”. 1962 után azonban alapvető változások kezdődtek a nemzetközi kapcsolatokban, a nyugati nagyhatalmi rendszer is átalakult; De Gaulle 1962-ben megkötötte az eviani szerződést az algériaiakkal, így lezárta a francia politikát 1954-től megterhelő algériai válságot (amibe az amerikaiak és a szovjetek egyaránt beavatkoztak), és 1963-ban kiegyezett az NSZK-val, miközben megvétózta a britek integrációs törekvéseit. 1964-ben felvette a diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal és aktív keleti nyitási külpolitikát kezdeményezett, ami 1966-ban látványos francia diplomáciai aktivitáshoz vezetett. Ezzel párhuzamosan a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió közötti konfliktus is egyre inkább nyilvánvalóvá vált, és a hatvanas évek végén fegyveres konfliktushoz vezetett a két kommunista nagyhatalom között. Ez utóbbival és ennek a keleti blokk országaira gyakorolt hatásaival a szerző nem igazán foglalkozik. Békés Csaba tézise szerint a hidegháború történetében az igazi fordulópontot az 1953-as év jelenti, de azt is bemutatja, hogy 1962 után nemcsak Nyugaton, hanem a kelet-közép-európai szatelliták körében is a nyugtalanság vált meghatározóvá (a lengyelek ennek nyíltan hangot is adtak), ami a román különutas külpolitikát is jobban érthetővé teszi. Meglátásom szerint a nemzetközi kapcsolatok történetében az igazi fordulat a hatvanas években következett be, és ennek az 1962-es kubai válság egy szimbolikus dátumát jelenti. Az esemény alapvető hatással volt a Nyugat–

Nyugat közi kapcsolatokra (pl. a kubai válság érezhetően hatással volt a francia–

német közeledésre, ami az Élysée-szerződés megkötéséhez vezetett), a Kelet–Kelet közi, illetve a kelet–nyugati viszonyra, miközben az 1953–1956 közötti időszak inkább próbálkozásként volt értelmezhető, és a magyar forradalom nagyon hamar megszakította az enyhülés folyamatát. Erre majd csak a hatvanas években kerülhet sor, amikor az 1961-es és 1963-as bécsi diplomáciai konferenciák megteremtik és megerősítik a nemzetközi kapcsolatok új jogi kereteit. Meglátásom szerint tehát a hidegháború időszakának értelmezéséhez a hagyományos kronológiai megosztás Irodalom

246