Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Irodalom - Párizsból szeretettel? (Trócsányi László: Párizsi napló, avagy ami a nagyköveti jelentésekből kimaradt… 2010. július – 2014. június) Garadnai Zoltán
tek, így a szerzők őszinte és leplezetlen véleményét olvashatjuk – hosszú évtizedek elmúltával – a kortárs viszonyokról, miközben egyfajta időutazás résztvevőinek érezhetjük magunkat. Vannak olyan naplók is, amelyeknek szerzői nem játszottak fontos és meghatározó szerepet a történelemben, de szemtanúként írták le élményeiket, tapasztalataikat, így ezek az írások utólag már elsődleges forrásnak tekinthetők. Gondoljunk a holokauszt idején történteket (pl. Anna Frank naplója) vagy az 1956-os forradalom eseményeit felidéző, az elmúlt években megjelent naplókra. Az első világháború és a történelmi Magyarország szétbomlásának százéves emlékezete is egyre több napló, személyes feljegyzés, visszaemlékezés megjelenését teszi lehetővé, és így segít bennünket abban, hogy a korszak viszonyait jobban megértsük. Külön kategóriát jelentenek a politikusok, közéleti szereplők naplói, visszaemlékezései. Charles de Gaulle-ról például tudjuk, hogy gyerekkorától kezdve folyamatosan írt naplót. A család megőrizte ezeket a feljegyzéseket, és a francia történészek ennek köszönhetően tudták megírni a francia államférfi ifjúkorát, szellemi ébredését, az első világháború előtti és alatti intellektuális kibontakozását. A történész számára a levéltári iratok mellett a napló is elsődleges (primer) forrásnak számít, mivel olyan mozaikkockát jelent, amelynek segítségével a múlt eseményeit rekonstruálni lehet, és így jól elhatárolható az úgynevezett másodlagos forrásoktól, vagyis az utólag megírt visszaemlékezésektől, az események utólagos leírásától. A forrástani szempontú meghatározás azért fontos számunkra, mert ennek segítségével tudjuk elhelyezni Trócsányi László könyvét: ez az írás a vállaltan szubjektív megközelítés ellenére is elsődleges forrásként értékelhető, hiszen a szerző az eseményeknek egyszerre volt (és ma is) aktív cselekvője (aktora) és tanúja. A történészi szempontú forráskritika lehetősége egyelőre még nem adott, mivel a 2010 és 2014 közötti magyar–francia kapcsolatok eseményeire vonatkozó magyarországi és franciaországi iratok még nem kutathatók, így a forráskritikai szempontú elemzést még nem tudjuk elvégezni. Ennek hiányában az újságcikkek, a publikált elemzések és a nyilvános adatok teszik lehetővé azt, hogy a kétoldalú kapcsolatok ezen rövid, de turbulens időszakának eseményeit megírjuk. Ebből a szempontból nézve Trócsányi professzor könyve kiemelkedő jelentőségű, mert az első olyan munka, amely a kétoldalú kapcsolatok ezen időszakával foglalkozik. A kötethez Martonyi János egykori külügyminiszter és pályatárs írt előszót, aki személyes érzéseit megosztva ajánlja a könyvet az olvasóknak. A külügyminiszterjogászprofesszor gondolataival egyetértve valóban nem könnyű a francia–magyar kapcsolatok résztvevőinek helyzete, különösen azoké, akik aktív szerepet töltenek be a kétoldalú kapcsolatok alakításában. A két ország kapcsolatait a 20. században számos konfliktus terhelte, és az előítéletek, eltérő percepciók még napjainkban is hatással vannak egymás megítélésére; a rendszerváltozás rövid, kegyelmi időszakát leszámítva a kapcsolatokra (főképpen francia részről) inkább a távolságtartás volt jellemző, s ez figyelhető meg napjainkban is. Magyarország 2004-es uniós csatlakozása óta az Európa jövőjére vonatkozó magyar és francia elképzelések sok szempontból éles kontrasztban vannak, gondoljunk például az Európa keresztény gyö-Irodalom 454
