Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Műhely - Schmidt Anikó: A ciprusi hadjárat (1570–1573) muszlim indoklása
Miután a muszlimok elvben alapos indok nélkül nem is kezdeményezhettek harcot békepartnereik ellen, a szultáni propaganda a keresztényekével összehasonlítva sokkal erőteljesebben igyekezett az ellenfélre hárítani a hadjárat megindításának ódiumát. Ebből a szempontból kézenfekvőbb volt a keresztények ellen háborúzni, hiszen a vallási ellentét önmagában is jó indokul szolgált, míg a szintén muszlim vallású siitákat előbb eretnekként kellett beállítani a szunnita közvélemény előtt, hogy utána hadjáratokat lehessen indítani ellenük. A perzsa sahhal vívott háborúk mellett a rivális anatóliai török fejedelemségekkel való csatározásokat is a dzsihád eszméjével próbálták igazolni az oszmán szultánok. Kemálpasa zá de (más néven Ibn Kemál, 1468–1536) oszmán történetíró, jogtudós és sejhül iszlám azzal indokolta az anatóliai török fejedelemségek leigázását, hogy azok közvetve a hitetleneket erősítették, amikor akadályozták az Oszmán-házat az ellenük való szent háborúban, mi több, adott esetben még szövetségre is léptek velük saját hittestvéreik ellen.36 Ugyanez a vád a perzsákra is igaz volt: nem egyszer vették fel a sahok a diplomáciai kapcsolatot a keresztény királyokkal az oszmánok ellenében. Komoly összefogás azonban a leküzdhetetlennek bizonyuló távolságok miatt nem valósulhatott meg. A keleti hadműveletek ugyanakkor sohasem voltak olyan népszerűek a muszlim katonák körében, mint a nyugatiak, amiben a gyengébb ideológiai okok mellett a kisebb anyagi nyereség is közrejátszott. Mivel a ghazák minden vallási töltetük mellett elsősorban mégis zsákmányszerző hadjáratok maradtak, a szegényebb területeken, a rosszabb körülmények között való háborúskodás nem volt vonzó perspektíva az oszmán katonák számára.37 Mindazonáltal a nyugati célpontoknak is megvoltak a maguk hátulütői, nevezetesen, hogy a hadjáratok nehezebbeknek Műhely 336 36Géza Dávid: Ottoman armies and warfare, 1453–1603. In: Suraiya N. Faroqhi – Kate Fleet (eds.): The Cambridge History of Turkey. Volume 2. The Ottoman Empire as a World Power. 1453–1603. Cambridge, 2013, 277–278. Kemálpasazáde legnevesebb munkája a Tevárih-i Ál-i Oszmán , amely az oszmán történelmet tíz kötetben tárgyalja, és II. Bajezid szultán támogatásával készült. 37Egyes orientalisták az Oszmán Birodalom szerepét a keresztényekkel vívott háborúik kapcsán kifeje zetten negatívan ítélik meg. Véleményük szerint a törökök felélesztették az európaiakban a fenyegetettség érzését, miközben a reneszánszban már lehetőség nyílt a kereszténység és az iszlám közeledésére, legalábbis kulturális és tudományos értelemben. Emellett kifejezetten ártalmasnak tekintik, hogy a későbbi századokban az európaiak az iszlámot az Oszmán Birodalommal azonosították, mivel az a korábbi államalakulatokhoz képest kulturálisan jóval kevesebbet tudott felmutatni. Francesco Gabrieli: Die Bedeutung des Islam für das westliche Europa. In: Francesco Gabrieli – Bryce Lyon et al. (eds.): Mohammed und Karl der Große. Die Geburt des Abendlandes. Stuttgart – Zürich, 1987, 174.; Tibi: i. m. 122. Valójában a reneszánsz idején sem szűntek meg a keresztes hadjáratok, így a két vallás közeledése illúziónak tűnik. Az Oszmán Birodalom az egykori arab államszervezetek romjain az iszlám vezető nagyhatalmává nőtte ki magát, és évszázadokig meg tudta őrizni ebbéli pozícióját. Az iszlám világ az Oszmánok vezetése alatt megélt egyfajta európai nyitást, hiszen a hatalmi státusz megőrzése érdekében a birodalomban gyakran voltak nyugati mintára bekövetkezett reformok, amelyek minden területre (így a kultúrára is) hatottak. Nem véletlen, hogy a modernizációs kísérleteket és a más szemléletmódot nehezen viselő konzervatív muszlimok a bizánciak örököseként tekintett oszmánokat elfajzott keresztényből lett rossz muszlimoknak tartották, akiknek gyenge a hitük. Minderre lásd még Fodor Pál: Szülejmán szultántól Jókai Mórig. Tanulmányok az oszmán-török hatalom szerkezetéről és a magyar–török érintkezésekről. Budapest, 2014, 146.
