Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Műhely - Schmidt Anikó: A ciprusi hadjárat (1570–1573) muszlim indoklása
szerzésről, akár a belső társadalmi feszültségek levezetéséről, hiszen a muszlim álláspont szerint ez jogos és igazságos háború, sőt egyenesen kötelesség.31 Ez az oka annak, hogy a 16. századi oszmán források a hadjáratokat elsősorban a muszlimok és a hitetlenek összecsapásának láttatják, tükrözve a hanafita irányzatnak a világot dár al-iszlámra és dár al-harbra felosztó szemléletét.32 A harcok egyúttal a muszlim közösségek összetartozását is erősítették: így volt ez a ciprusi hadjárat idején is, amikor a birodalmi parancsok tanúsága szerint a hátországban maradt muszlimok előimádkozóik és prédikátoraik irányításával imádkoztak a győzelemért.33 A dzsi hád szükségességét tehát nem, csupán célpontját kellett megindokolni az egyébként meglehetősen harcos muszlim társadalomnak, még ha egyes gondolkodóik – így Ibn Khaldún is – a hadviseléskor mérlegelésre intettek: „A háború ármány ” – hivat kozik az al-Mukaddimá ban Mohamed szavaira, majd kifejti: a csatavállalás kocká zatos dolog, „nem lehet biztosra venni a győzelmet akkor sem, ha minden eszköz, így a felszerelés és a [megfelelő] számú [katona] rendelkezésre áll. A győzelem és a felül kerekedés a szerencsétől és az alkalomtól függ.” Nézete szerint egyetlen külső tényező sem tudja felvenni a versenyt a „rejtett okokkal”, vagyis a cselvetéssel, az ármánnyal és az égi jelenségekkel. Utóbbiak közé a félelmet és a csüggedést sorolja.34 Bassam Tibi úgy véli, az iszlám az arab beduinokat, később pedig a türk nomádokat is civilizálta, átminősítve a zsákmányszerző hadjáratokat (ghaza ) dzsiháddá, tehát tulajdonképpen ideológiát tett a portyák mögé.35 A magát expanzív terjeszke désből fenntartó birodalomnak elemi szüksége volt a hódításokra, de ugyanígy fontos volt a szultánoknak is, akik ezzel tudták kivívni népük elismerését és tiszteletét. A ciprusi hadjárat (1570–1573) muszlim indoklása 335 török hódítások kezdetén [1521–1541]? Keletkutatás , 2012. ősz. 71.) Bassam Tibi a dzsihádra nézve árnyaltabb fogalommeghatározásokat javasol: a térítési célokkal indított harcokra a futuha (nyitás), a hitehagyással vádolt eretnekekkel vívott (pl. a szunniták és siíták közötti) háborúra a ridda, míg az azonos felekezetűek közötti belviszály megszüntetéséért vívott csatározásra a fitna szavak használatát tekinti helyénvalónak. Tibi: i. m. 121., 130. 31Ibn Khaldún a jogsértő háborúk közé a rivalizálást és az agresszív ellenségeskedést, míg a jogos háborúk közé a dzsihádot és a lázadások legitim hatalom általi elfojtását sorolta. Ibn Khaldún: i. m. 289. Az Abdullah ibn al-Mubarak (726–797) és Muhammad al-Bukhari (810–870) vallástudósok által összeállított hadíszgyűjtemények szerint a dzsihád kötelességszerű elvégzése mindjárt a napi ötszöri ima utána következik. Tibi: i. m. 58. 32Kovács: i. m. 71. 331571. február 20-án például a szultán Damaszkusz és Aleppó kádijain keresztül utasította imádko zásra a térség lakosságát. 12 Numaralı Mühimme Defteri 978–979/1570–1572. Özet-transkipsiyon ve indeks. I. Ankara, 1996, 68–69. s., No. 51. 978. ramazán 25./ 1571. február 20. 34Khaldún: i. m. 289–299. 35Tibi: i. m. 121. Paul Wittek ghaza-teóriáját (Paul Wittek: The Rise of the Ottoman Empire . London, 1938. ), miszerint a ghazákat a dzsiháddal azonosította, időközben többen cáfolták, kiderítve, hogy a korabeli oszmán krónikák egyaránt használták a kifejezést a vallási okból indított és a zsákmányszerző hadjáratra. L. például: Rudi Paul Lindner: Nomads and Ottomans in Medieval Anatolia . Research Institute for Inner Asian Studies, Indiana University, Bloomington, 1983. 2–50. és Heath W. Lowry: The Nature of the Early Ottoman State . Albany. 2003.
