Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Műhely - Schmidt Anikó: A ciprusi hadjárat (1570–1573) muszlim indoklása
álló gyakorlat iránti türelmességük, valamint a józan ítéletre és analógiákra támaszkodó állásfoglalásaik révén hamar elterjedtté vált. Ibn Khaldún kiemelte, hogy saját korában az irakiak és mellettük minden nem-arab országban élő muszlim ezt a jogi iskolát követte Indiától Transzoxánián át Kínáig.22 Mindezek után nem meglepő, hogy a szintén nem arab eredetű oszmánok is ehhez az irányzathoz csatlakoztak. A hanafita jogi iskola elsősorban a vitás jogi kérdések (al-hiláfiját ) felismerésében és elemzésében járt élen, amellyel kapcsolatban gazdag vitairodalmat alkotott. Ez az egyébként rendkívül rugalmas irányzat a háborút csak abban az esetben tartotta jogosnak, ha a hitetlenek ellenségesen viselkednek az iszlám közösséggel szemben: „ harcoljatok a pogányok ellen valamennyien, amiképp ők is harcolnak ellenetek valamennyien [...]. Ha azonban fölhagynak (és megtérnek), szűnjön meg az ellenségeskedés, kivéve az istentelenek ellen!” 23 Az államszervezéssel és terjeszkedéssel járó egyre bonyolultabbá váló viszonyokat jól példázza az, hogy az iszlám jogtudósok a dár al-iszlám („az iszlám földje”) és a dár al-harb („a hábo rú földje”) mellé bevezették a dár al-szulh („a béke földje”) fogalmát is azokra a nem-muszlim területekre, amelyek elismerték a muszlim fennhatóságot és adót fizettek.24 Béke szer ző déseket a dár al-harb népeivel is lehetett kötni, amennyiben ezek az iszlám népét előnyökhöz juttatták. A békekötések legelfogadhatóbb indoka a muszlim fél ellenséggel szembeni alulmaradása, tehát gyengesége volt.25 Emellett elsősorban a gazdasági (kereskedelmi) érdekeket vették figyelembe, amelyeknek a tartós háború sosem kedvezett, de ugyanígy az előnyök közé sorolták például a kölcsönös fogolycseréket is. A dár al-harb népével kötött egyezményeket azonban az iszlám világ (és annak 1517-től hivatalosan is a védnökeként tekinthető Oszmán Birodalom)26 kezdettől fogva ideiglenesnek tekintette, ezért a békeszerződések is A ciprusi hadjárat (1570–1573) muszlim indoklása 333 22Khaldún: i. m. 467–468. 23Ágoston: i. m. 84–85.; Korán, 9:36., 2:193. In: i. m. 134., 23. Istenteleneknek azokat tekintették, akik nem a könyvvallások követői, tehát nem voltak sem zsidók, sem keresztények (és értelemszerűen muszlimok sem), így semmiféle isteni kinyilatkoztatással nem rendelkeztek. Megtérítésük így haladéktalan feladat volt. 24Niall Christie: Muslims and Crusaders: Christianity’s Wars in the Middle East, 1095–1382, from the Islamic Sources. London – New York, 2014, 11. 25Bassam Tibi: Keresztes háború és dzsihád. Az iszlám és a keresztény világ . Budapest, 1999, 70. 26I. Szelim 1517-ben megdöntötte a Mameluk Szultánátust, és átvette Mekka és Medina kulcsait. A kalifa cím felvételével tovább növelte presztízsét az iszlám világban: az inkább szimbolikus titulust az oszmán szultánok egészen 1924-ig megtartottak. Az Oszmán-ház nem csupán a muszlim uralkodók felé kívánta legitimizálni hatalmát és jelezni főségét: a padisahi címet a császárral egyenrangúnak tartották, ezzel a ranggal azonban protokolláris megnyilvánulásaikban nemigen ruházták fel a keresztény államfőket: a Habsburg-uralkodó csupán király (kral ), a velencei dózse pedig úr ( beg ) volt. Az oszmán szultánok legitimizációs törekvéseire és címeire lásd Suraiya Faroqhi: Die Legitimation der Osmanensultane: Zur Beziehung von Religion, Kunst und Politik im 16. und 17. Jahrhundert. Zeitschrift für Türkeistudien , 1989. Nr. 2. 49–67.; Hasan Çolak: Fasiliyus, Tekfur and Kayser: Disdain, Negligence and Appropriation of Byzantine Imperial Titulature in the Ottoman World. In: Marios Hadjianastasis (ed.): Frontiers of the Ottoman Imagination: Studies in Honour
