Levéltári Közlemények, 89. (2018)
Magyarságkép a 20. században - Kiss András: Magyarság- és jövőkép. Dokumentumok Kővágó József hagyatékából
ben vezető szerep jutott a kommunista pártnak is, hogy meggyőzzék a Szovjetuniót róla [!], hogy Magyarország nem akar antikommunista, szovjetellenes politikát követni. Röviden és szimbolikus értelemben egy finn típusú megoldást ajánlott fel Magyarország, mivel ezt a Szovjetunió már elfogadta. A nemzet úgy hitte, hogy egy független, de semleges Magyarország, amelyet egy megfelelően kiegyensúlyozott koalíciós kormány, egy nemzeti kommunista miniszterelnökkel az élén vezet, elfogadható kompromisszum lesz a Nyugat és a Kelet számára egyaránt. A magyarok teljes joggal hitték, hogy egy ilyen mérsékelt politikai megoldással, amelyet a szabadságharc közepette találtak, a világbékét szolgálják... Figyelemreméltó, hogy a koalíciós partnerek még egy olyan paktumba is belegyeztek volna, amely tíz évig fenntartja ezt a politikai rendezést egy liberális tervezet, az úgynevezett Bibó-terv58 keretében. Sajnos ezt a kompromisszumot a külső hatalmak elvetették. A Szov jet unió katonai erőt vetett be, a nyugati oldal pedig erőteljesen megfogalmazott diplomáciai jegyzékek mögé rejtette a maga gyávaságát és tehetetlenségét. Em lékez tetnünk kell arra, hogy a csehszlovák hazafiak tizenkét évvel később, 1968-ban egy másik, még baloldalibb kompromisszumot kínáltak: ők megelégedtek volna némi minimális reformokkal annak érdekében, hogy a kommunizmus emberi és nemzeti arcot öltsön. A Szovjetunió válasza megint csak a katonai erő bevetése volt. Jogi alapja ennek az újonnan meghirdetett Brezsnyevdoktrína volt,5 9 amelyet azóta sem vontak soha vissza. A fentebbiek fényében a nyugat-európai nemzeti kommunista hitvallásokat és ambíciókat szkepticizmussal és némi félelemmel kell értékelnünk. Valóban függetlenek maradnának Moszkvától, vagy pedig – szándékoltan vagy öntudatlanul – szovjet érdekeket szolgálnak, amikor elkezdtek egy folyamatot, amely Nyugat-Európa „finlandizálásához” vezet? Mi fog történni, ha hatalomra kerülnek, és erős nem-kommunista politikai erőkkel kerülnek szembe? Éppúgy a Brezsnyev-doktrína áldozataivá válnak ők és országaik, ahogyan a kelet-közép-európaiak? A szovjet tengeri fellépés úgy a Földközi-tengeren, mint az Északi-tengeren azt jelzi, hogy ezeket a kérdéseket nem lehet azzal félretenni, hogy mindez egyszerűen a hidegháború pszichológiai maradványa. Függetlenül attól, hogy milyen választ adnak a jövő történelmi eseményei a fentebbi kérdésekre, a mai nyugat-európai fejlemények azt mutatják, hogy jelentős változás ment végbe az európai politikai mezőben az elmúlt két évtizedben. Miközben a negyvenes-ötvenes években Kelet-Közép-Európa volt az alapkérdés a szovjet–nyugati viszonyban, a legutóbbi években Nyugat-Európa jövője vált a leg-Magyarságkép a 20. században 202 58Utalás Bibó Istvánnak, a második Nagy Imre-kormány államminiszterének 1956. november 6-án megfogalmazott tervére. 59A Brezsnyev-doktrína célja a szocialista szövetségi rendszer integrációjának fenntartása volt, a gya korlatban pedig korlátozott szuverenitást jelentett. Ezen külpolitikai alapelv meghirdetésével a Szovjetunió jogot formált arra, hogy a szocializmus megvédése érdekébe beavatkozzon a „baráti” országok ügyeibe.
