Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Mérleg - Csiky Annamária: Iratértékelési munka a magyar levéltári szakirodalomban
425 CSIKY A NNAMÁRIA IRATÉRTÉKELÉSI MUNKA A MAGYAR LEVÉLTÁRI SZAKIRODALOMBAN Írásom célja bemutatni azt az elméleti fejlődést, amelyen a magyar levéltárügy keresztülment az iratértékelési munka alapelveinek meghatározásában. Irat érté ke -lés alatt a levéltár azon tevékenységét értem, melynek során a történeti értékű, 1995-től a bővített jelentéssel bíró maradandó értékű iratokat különíti el az ilyen értékkel nem rendelkező iratoktól. Az értékhatár-vizsgálatok célja Mindenekelőtt az iratértékelési és a selejtezési munka célját kell tisztáznunk. 1939-ben erre a kérdésre azt a választ adta Bánrévy György, hogy azért kell a levéltárak látókörébe került dokumentumok értékét megvizsgálni, hogy azáltal minél teljesebb és sokoldalúbb levéltári anyagot hagyományozzanak a levéltárosok az utódaikra. A szerző leszögezte, hogy ehhez a munkához hosszú szakmai gyakorlat, az időszerű tudományos kérdésekkel való beható foglalkozás és gyakorlati jellegű kutatások szükségeltetnek.1 Bánrévy György a sokoldalú és értékes levéltári gyűjtemények kialakítása mellett az iratértékelések és a megfelelő színvonalú (ekkor még elsősorban a belső) selejtezések révén megtakarítható raktári kapacitásokat is fontos eredménynek tartotta. Ugyanis már ő is rámutatott a hivatalok egyre jelentősebb mértékű irattermelésére, és az ebből következő nehézségekre.2 Mindezzel egybecsengett egy két évvel később keletkezett levéltárelméleti írás, Jánossy Dénes A modern aktatermelés és a levéltár című tanulmányának mondan dója.3 Ez a munka felhívta a figyelmet arra az új szemléletmódot követelő változás ra, miszerint a közigazgatás már a világháború előtt is az összpontosítás felé haladt. A szerző megállapítása szerint „az indokolatlan aktaszaporulat” a közigazgatás minden szintjén jelentkezett. Ez a publikáció is a raktári kapacitások minél hatékonyabb kihasználására hívta fel a figyelmet. Az ötvenes években az irattári anyagok selejtezését a krónikus papírhiány is indokolta. Baraczka István azonban ennek lehetséges veszélyes következményeire is felhívta a figyelmet. Írásában így fogalmazott: „Kiirtott erdőt lehet újra telepíteni, a történelem azonban csak egyszer hagyja ránk dokumentumait.”4 1 Bánrévy György: A selejtezés általános elvei. Levéltári Közlemények , 1939. 158–171. 164. 2 Uo. 159. 3 Jánossy Dénes: A modern aktatermelés és a levéltár. Levéltári Közlemények , 1940–1941. 43–55. 4 Baraczka István: A selejtezés időszerű kérdései. Levéltári Közlemények , 1954. 56–76., 57.
