Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Műhely - Csendes László: Sztálinista tájkép a „géniusz generalisszimusz” nélkül. Kisebbségi és vallási csoportok üldözése a Román Népköztársaságban
Műhely 370 Az ázsiai posztsztálinista irányvonal sok mindenben volt hasonló a szovjethez, mégis kibékíthetetlen szembenállás alakult ki az ázsiai és az európai kommunisták totális rendszerei között néhány olyan kérdésben, mint a sztálintalanítás vagy Moszkva hegemonisztikus törekvései. Kim Ir Szen 1955-ben elhangzott beszédében (A dogmatizmus és formalizmus eltörlése és a Dzsucse megteremtése az ideoló giai munkában) hangsúlyozta a koreai forradalom nemzeti jellegét, követelve, hogy a siker érdekében minden ideológiai tevékenységet Korea történetére, földrajzára és egyedülálló szokásaira alapozzanak.4 Később Kínában (1958–1961 között) a „Nagy ugrás”-mozgalom elindításával Mao Ce-tung is hasonló szellemben hirdette meg a „szocializmus felé vezető kínai utat”. Az 1944 és 1958 közötti szovjet megszállás alatt a Román Népköztársaság (RNK) a „Nagy Testvér” nyomdokaiban lépdelt, mivel a Moszkvából távirányított állami vezetésnek hinnie kellett, hogy „a fény csak keletről jöhet.”5 A generalisszi musz halála a külpolitikai lavírozás útjára terelte Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár nómenklatúráját. Úgy döntöttek, hogy a sztálini Gulág és a személyi kultusz kitaposott ösvényein követik majd az ázsiai kommunizmus vezéreit (addig, ameddig Hruscsov engedi), és közben a Nyugatnak is ígérgetnek ezt-azt. Ebben a kicsit Goldonira emlékeztető helyzetben Gheorghiu-Dej rezsimje egy propagandaállam és egy rendőrállam sajátos mixtum compositum ává tette hazáját. Világtól elzárt világában törvényszegésként kellett kezelni a szabad gondolkodást, mintha a jövő „tökéletes társadalmában” nem lehetett volna helye a nézetkülönbségnek és a nyílt, őszinte társadalmi párbeszédnek. Az önazonosság és a másság vállalását egyaránt nyilvános megbélyegzés követte, a felelősségteljes kisebbségi viselkedés (nemzet)biz tonsági kockázattá vált az RNK nemzetépítési stratégiájában, a kulturális hagyományok őrzése és ápolása pedig már egyenesen bűncselekménynek minősült. A szovjet csapatok 1958-as kivonása után is folytatódott „a burzsoá nacionalizmus elleni harc”, a „munkások és parasztok tömegeit” pedig továbbra is ugyanazzal az ópiummal, ugyanazzal a kvázi-kultúrával és ugyanazzal az ideológiailag megmásított történelemmel bódították. Emellett persze a „gyökértelen kozmopolitizmus” ellen is felléptek, hogy a különböző társadalmi csoportokra és a mindinkább elmagányosodó egyénekre egy új, kötelező identitást erőszakolminiszterelnök, aki igen közel állt Sztálinhoz a „leningrádi affér” után, Lavrentyij Pavlovics Berija marsall, Sztálin belügyminisztere és az NKVD vezetője, Lazar Kaganovics, Hruscsov védelmezője, Vjacseszlav Molotov, Sztálin külügyminisztere és Nyikolaj Bulganyin. Lásd William Taubman: Khrushchev: The Man and His Era . New York, 2005, 211–215. 4 Seong-Chang Cheong: Stalinism and Kimilsungism: A Comparative Analysis of Ideology and Power. Asian Perspective , 2000.1. sz. 133–161. 5 Más politikai folyamatokhoz hasonlóan a „kétarcú” román propagandaállam 1952-es bukaresti avant la lettre desztalinizációját is puszta színjátéknak tekinthetjük, hiszen a moszkovita frakciót (de facto a Román Munkáspárt vezető kvartettjének három tagját: Ana Paukert, Teohari Georgescut és Luka Lászlót) Sztálin jóváhagyásával távolították el.
