Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Műhely - Nagy Szabolcs: A Tanácsköztársaság Fejér megyei tisztségviselői ellen indított büntetőperek
Azonban az ítéletek többsége az adott szakasz második pontjára hivatkozik minősítő tényezőként. Ez a körülmény viszont már – mint többször utaltam rá – a korban is vitatott volt. „A második kérdés – közhivatalnoki jelleg színlelése (7. sz. J. E. határozat) – a kommunista ügyekben hozott ítéleteknek, az ítélkezés első percétől kezdve a gyakorlatban és irodalomban egyaránt sokat vitatott pontja. A kérdést a Curia az 1920. dec. 14-én hozott 2. határozatával már eldöntötte, kimondva, hogy a diktatúra szervei zsaroló cselekményeiket nem közhivatalnoki minőség színlelésével követték el, és az álláspontjánál továbbra is megmaradt. Kiindulási pontul szolgált egyrészt a közhivatalnok fogalmának megállapítása, másrészt a színlelés kérdésének tisztázása. Nemleges eredményre pedig ezek alapján azért jutott a Curia, mert a közhivatalnoki minőség a magyar alkotmányjog értelmében joghatályosan csak akkor jön létre, ha az a törvény által megjelölt közjogi forrásból eredt, továbbá, mert a diktatúra szervei, közegei, akik ily és a Btk. 461. §. foglalt rendelkezés értelmében közhivatalnokok nem voltak, a magyar közhivatalnoki minőséget nem is keresték, maguk részére nem követelték, tőlük távol állott minden igyekezet, arra nézve, hogy magyar alkotmányos közhivatalnokoknak lássanak.”29 Ezzel a kétségkívül nem tel jesen meggyőző állásfoglalással már maga Auer is szembeszállt fenti munkájában, mondván, hogy például a háborúban Erdélyben állomásozó német csapatokhoz tartozó rekviráló tisztek esetén sem volt feltétele a közhivatalnoki státusnak a magyar államhoz való tartozás. Ez a jogegységi határozat azonban az ismertetett perekben elbírált egyes bűncselekmények minősítését mindenesetre megkérdőjelezi, még akkor is, ha a fenti ítéletek jórészt a jogegységi határozat elkészülte előtt születtek, s fellebbezésnek a 4039/1919. sz. miniszterelnöki rendelet értelmében helye nem volt. A perek több mint felében, három esetben szerepelt vádpontként az izgatás bűntette. Az izgatás tényállása eredetileg is – a később tárgyalandó lázadással együtt – politikai jellegű cselekmények szankcionálására szabatott. A korábban említett körülményt, miszerint ezekre a Btk. általában enyhe büntetési tételeket rótt ki, jelen esetben árnyalta az a tény, hogy az 1912. évi 63., a háború esetére szóló kivételes intézkedésekről szóló törvénycikk rendelkezett a 172. §. büntetési tételének háború idejére szóló szigorításáról, 5 évig terjedő börtönnel rendelte azokat büntetni. Az ítéletekben rendre alkalmazták is ezen passzust. Nem volt példa nélküli az izgatás miatt indult büntetőeljárás már az első világháború előtt sem. A különböző Kúriai döntéseknek30 köszönhetően, korszakunk ra meglehetősen egyértelműnek, kikristályosodottnak tűnt az esetek bírói megítélése. Az Edvi által idézett állásfoglalások nagyon tág esetkört érintettek, s rendkívül sokféle döntést tartalmaztak. Az izgatás lényegi elemei a következők voltak: nagy nyilvánosság előtt kellett elkövetni, s a felhívásnak egyenesen bűncselekmény vagy vétség elkövetésére kellett irányulnia. Lényeges viszont, hogy a 171. §. első Műhely 318 29Uo. 169. Fentebb több ízben erre a kúriai határozatra utaltam. 30Edvi: i. m. II. 84–102.
