Levéltári Közlemények, 88. (2017)
Műhely - Nagy Szabolcs: A Tanácsköztársaság Fejér megyei tisztségviselői ellen indított büntetőperek
bekezdésének alkalmazása esetén (tehát akkor, mikor a terheltet az izgatás „eredményes” volta miatt felbujtóként kellett büntetni) nem volt a bűnösség feltétele az, hogy a megtörtént bűncselekmények egyenesen következzenek az izgatás által elkövetett felbujtásból. Ez a (mint már említettem, korszakunk előtt is következetesen alkalmazott) bírói felfogás azt is eredményezte, hogy az izgatási esetek szempontjából relevánssá váltak az elhangzott beszédekben található felhívásokhoz bizonyíthatóan nem köthető, ám (akár időben és térben távolabb) mégis megvalósuló bűncselekmények is.31 Fontos leszögezni azt is, hogy a fehérvári perekben tárgyalt izgatási tényállások mai szemmel nézve sokkal „meggyőzőbben” állnak meg, mint például a fentebb tárgyalt zsarolási esetek. Ugyanis a megítélés kérdése „rendszer független” volt. Olyan beszédekért, melyek a nyilvánosság előtt hangzottak el, s valakinek az inzultálására, vagy kivált egy közösség,32 „osztály” elleni fellépésre sarkalltak, korábban is kivétel nélkül büntetés járt. Ebből a szempontból tehát a fentebb ismertetett, a „tőkések”, a „burzsoázia” elleni szükséges leszámolást ecsetelő beszédek esetén egyáltalán nem volt szükség a Btk. semmilyen „kreatív” (át)értelmezésére. Kiváltképp igaz ez az 1919. február 3-i megyegyűlésen Steiner Géza és Pajzs Pál által tanúsított magatartásra, amikor tulajdonképpen a Károlyi-féle berendezkedés által is elismert módon hatalomba került megyei közgyűlés legitim döntése ellen folytattak nagyhangú agitációt.33 A lázadás bűntette két perben merült fel, melyek közül csak egy esetben született elmarasztaló ítélet. A lázadási esetek bírósági megítélése a korszakra meglehetősen megszilárdult, egységessé vált. Edvi művében két pert idéz, melyek döntései jól rámutatnak a bírákat vezérlő elvekre. „Ehhez képest egy esetben, amidőn a zsi dóüldözés időszakában egy községből az ott lakó egyetlen zsidó család ideiglenesen eltávozott, háza és vagyona őrizetét a község elöljáróira bízván, s amidőn e ház körül egy éjjel ivás céljából többen összejöttek, akik azután tömeggé egyesülve, utóbb a zsidók által elhagyottnak vélt vagyont széthordták: a bíróság valamennyit fölmentette a lázadás alól, mert a csoportosulás sem fegyveres nem volt (153. §), sem abból a célból nem keletkezett, hogy valamely néposztály vagy hitfelekezet megtámadtassék. [...] Eredménytelen fölhívás miatt a 158. § 2. bek. alapján ítélte el a Curia a vádlottakat, kik a zsidóüldözés idejében éjjel, egy népes város főutcáin és terein patronnal e szavakat festették a falra, »üsd a zsidót«, minek következtében másnap reggel az utcákon csoportosulás kezdődött.”34 Az általam vizsgált két eset tekintetében a lázadási tényállások megítélése némiképpen bonyolultabb, mint a fent elemzett izgatási eseteké. Steiner esetében A Tanácsköztársaság Fejér megyei tisztségviselői ellen indított büntetőperek 319 31Uo. 84–102. 32Érdekes módon, az ismertetett bírói döntések esetén ez szinte kivétel nélkül a zsidókat jelentette, a bíróságok eszerint meglehetősen erélyesen léptek fel az antiszemita „pogromfelhívásokkal” szemben. Az „elkövetési tárgyak” másik nagy csoportja a hatósági személyek köre volt. 33Az izgatási eseteket országosan is teljesen hasonlóan ítélték meg, lásd Degré: i. m. 93. 34Edvi: i. m. II. 53.
