Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Irodalom
Irodalom nak,4 amikor pedig a követutasításra - mint vármegyei gyakorlatra - folyamatként tekintenek, akkor Szíjártó M. István álláspontjára hivatkoznak. Ezt így foglalják össze: „a 17. század utasításai szigorúan kötötték a követeket, ami a nagy- birtokos arisztokrácia érvényesülésének eszköze volt, majd a 18. század elején maguktól is a főrendek követésére utasítják őket, leginkább önállótlanságból, később szinte szabad kezet kaptak, azonban az utasítások egyre részletesebbek, végül általánosságban 1790-re teszi az utasítás újbóli szigorodását, mint a megye követei feletti hatalomgyakorlásának eszközét, bizonyítandó, hogy a megye egyre inkább az országos politika befolyásolására hajlik.” (14. o.) Bár talán Szíjártó M. István ennél kissé árnyaltabban fogalmazott a hivatkozott művében.5 A vármegyei követutasítások tartalmát a Zsigmond-kori előzményekig visz- szamenően az országgyűlési meghívólevelekben (regalis) valamilyen szinten rögzített előterjesztések (propositiones) és az azokra adott válasz, valamint a rendi sérelmek (gravamina) felsorolása és az azokra adandó megoldási javaslatok kifejtése határozta meg. A rendi sérelmek összetettségét a tiszai kerületek 1751. évi sérelmi feliratának bevezetőjére hivatkozva mutatják be a szerzők: „az országgyűlés célja nem csak az, hogy arról, amiért meghirdették (lásd regális és propozíciók), tanácskozzon, hanem általános remediuma először is az előző országgyűlések alatt tárgyalt, de törvénnyé nem lett, vagy közben érvényt nem szerző ügyeknek, másodszor pedig az előző országgyűlés óta felmerült minden, a közjót érintő és az uralkodó elé tartozó dolgoknak, végül pedig színhelye minden egyes országlakó mind köz- mind magánügyet érintő panasza elintézésének.” (14. o.) A szerzők szerint a szakirodalomban általános kritika olvasható a követutasítások összeállítása tekintetében (sajnos pontos hivatkozásokkal nem szolgálnak), mert a követek vagy a jegyző magának állította össze a követutasítást, illetve a megye nem fordított kellő figyelmet erre. így az itt tárgyalt kötet már sokkal óvatosabban fogalmaz, és a korszak intézményi jellemzőit látja az állítólagos, a szak- irodalomban megfogalmazott „hanyagság” okaiként. Eszerint a vármegye közgyűlése nem volt megfelelő fórum a követutasítások kidolgozására, ezért bizottságot hoztak létre a feladat megoldására. A bizottság tagjai az adott vármegye magasan képzett prominens személyei közül kerültek ki, akikből adott esetben akár országgyűlési követ is lehetett. A bevezető fejezet végén olvasható néhány megállapítás, melyek jó alapot kínálnak a további kutatások elvégzéséhez. Pest-Pilis-Solt vármegye diétái követeinek számáról megtudhatjuk, hogy - gyaníthatóan az országgyűlési követi részvétel vármegyére háruló költségei miatt - 1741-ig az egy fős országgyűlési 4 Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest, 2000; Kérészy Zoltán: Rendi országgyűléseink tanácskozási módja. Jogtörténeti tanulmány. Kassa, 1906; Magyar alkotmány- történet. Szerk.: Mezey Barna. Budapest, 2003; Timon Ákos: Magyar alkotmány- és jogtörténet. Budapest, 1919. Vő. Szíjártó M. István: A diéta. A magyar rendek és az országgyűlés, 1708-1792. Budapest, 2005, 382-384. o. 326
