Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Irodalom
Irodalom A bevezető fejezetből megtudhatjuk, hogy a szerzők már a 18. század közepén létező nemesi vármegyére is mint „közigazgatási »gépezetre«” tekintenek, mely rendszer a közigazgatási, igazságszolgáltatási és pénzügyigazgatási feladatok mellett és ezek ellenére is „a megyei nemesség képviselője maradt, [ezt] legszemléletesebben talán épp az országgyűlési követküldés gyakorlata igazolja” (11. o.). Ezután egy rövid összefoglalást olvashatunk a vármegyei követküldés történetéről. A szerzők kiemelik, hogy a „követküldési jogot a személyes jelenléthez képest nem valamiféle jogfosztásként kell értelmeznünk” (11. o.), mert a legtöbb nemes számára nagyon komoly és nem kívánt terhekkel járt volna az országgyűlési részvétel. 1608-ra a vármegyei követküldés már bevett gyakorlattá vált, azonban a vármegyei követek számáról még a 18. század második felében is vita folyt: 1741-ben Liptó vármegye harmadik követét zárták ki, míg 1790-91-ben éppen Pest megye volt érintett a harmadik követ problémájában. Általában - szokásjogi alapon - két követet küldtek a vármegyék, s ezt kérték a királyi meghívólevelek is. Az országgyűlési követek személyéről megtudhatjuk, hogy az egyetlen megszorítás velük szemben a birtokos nemességhez való tartozás volt. Közfelkiáltással (communi omnium voto) választották meg őket, és még többes jelölésre sem volt feltétlenül szükség. Egy érdekes és a továbbiakban szerintem mindenképpen újabb vizsgálatok tárgyát képező kérdés az, hogy voltak-e olyan vármegyei tisztviselők, akiknek hivatalból kellett képviselniük a vármegyéjüket. Ugyanis a kötet szerzői Salamon Ferencre hivatkozva megjegyzik, hogy az alispánnak mintegy kötelessége volt vármegyéjét képviselni, viszont sokszor a másik ablegátust „szintén »hivatalból« küldték ki a jegyző, esetleg más tisztviselő személyében” (12. o.). Azonban rögtön ezután megtudhatjuk, hogy a 18. században nem volt példa nélküli az olyan kormánytisztviselők felkérése a vármegyék képviseletére, akiknek már hivataluknál fogva is jelen kellett lenniük a diétán (Pest vármegye esetében az alországbíró vagy az egyik ítélőmester volt ilyen), esetenként pedig a szakirodalomban nem túl nagyra értékelt vármegyei táblabírák közül került ki egy-egy megye országgyűlési követe. Sajnálatos módon a kötet szerzői csak jelzik, hogy a jelenséget észrevették ők is, de nem kísérelték meg e kérdéskör elemzését, jóllehet a kötet végén lévő személyi adattár nagy mértékben hozzájárulhatott volna egyes következtetések megfogalmazásához. Hiszen úgy tűnik, hogy a 18. században a vármegyei táblabírói tisztség nagyobb megbecsültségnek örvendett és nagyobb presztízzsel járt - ha már a vármegye rábízta országgyűlési képviseletét -, mint ezt eddig a szakirodalom sugallta. Érdekes részletre hívja fel a munka az olvasó figyelmét akkor, amikor a credentionales megnevezés alatt két eltérő tartalmú iratot különböztet meg a közgyűlési anyag alapján: az egyik a nádornak címzett levél, amelyben a vármegye követeinek személyéről tájékoztatja és követi elismerésüket kéri; a másik viszont egy oklevél formátumú meghatalmazás a követek részére. A vármegyei követutasítások kötelező érvényét, a vármegyei követek visszahívását illetően a szerzők az általános (jog)történeti szakirodalomra támaszkod325
