Levéltári Közlemények, 87. (2016)
Habsburgok és Magyarország a kiegyezést követően - Cieger András: Legitimációs problémák az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezésben
1 meggyőződésünket... a hódolatot bemutatjuk a koronának, de a nemzet nagyobb része a jövőben két ünnepet fog ülni: egyet, mintegy tüntetésképpen március 15-én, és egyet hivatalosan április 11 -én. ”32 A fennálló politikai rendszert erősítő új közösségképző szimbólumok megalkotására a hatalom sikertelenül tett kísérletet (pl. április 11. ünneplése hamar elhalványult), a nemzet által őrzött jelképekkel viszont az 1867-es kiegyezés írott és íratlan szabályai miatt nem azonosulhatott. Ebből a szempontból beszédes Liszt Ferenc esete. A zeneszerző az Operaház megnyitása alkalmából dicsőítő dalt alkotott az építkezést anyagilag is támogató király tiszteletére. Királyhimnuszához azonban egy ismert kuruc dal motívumait használta fel. Liszt ugyanis tudatosan törekedett arra, hogy zeneileg összebékítse a királyhűséget a magyarság dicső és küzdelmes történelmi múltjával. Művét azonban a kormánypárt elnöke és az Operaház intendánsa, Podmaniczky Frigyes nem engedte bemutatni annak „forradalmi” felhangjai miatt.33 Jól érzékelhető tehát, hogy a kiegyezést követően egymást kizáró tradíciók alakultak ki: egy központilag formált és az állampolgárok bizonyos mértékű lojalitására építő állampatriotizmus, illetve egy a társadalmi nyilvánosságban továbbélő hazafiság, a maga rítusaival (egyleti megemlékezésekkel, karitatív akciókkal, felvonulásokkal stb.). Ugyanakkor az is jól látható, hogy a 20. század elejére mindkét tradíció válságba jutott. Egyrészt a kiegyezéses közjogi rendszer amúgy is bizonytalan legitimitása erősen megkopott. A bonyolult jogi és politikai intézményrendszer komoly működési zavarokkal küzdött, az alkotmányosság és a szabadságjogok továbbfejlesztése elmaradt. Az állampolgárság fogalma pedig nem bővült, sőt a kormányzati nemzetiségpolitika valójában egyre többeket rekesztett ki abból.34 Az állampatriotizmus helyett a nemzetiségek eleinte passzivitással reagáltak, a 20. században pedig felerősödött vezetőikben az elszakadás vágya (amit több esetben kívülről is gerjesztettek). Másrészt a magát 1848 valódi örökösének tekintő ellenzéki erők az évtizedek múlásával fokozatosan feladták az alkotmányosság elmélyítésének programját, tevékenységük egyre inkább látszatcselekvésekben (pl. Kossuth-szobrok állításában, ünnepi szónoklatokban) merült ki. Nem utolsó sorban pedig, a korszakban mindvégig igen szűk maradt azon állampolgárok köre, akik legális módon, például választójoguk révén vehettek részt a politika alakításában. Legitimációs problémák az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezésben 32 Idézi Hanák Péter: 1898 - a nemzeti és az állampatrióta értékrend frontális ütközése a Monarchiában. In Uő.: A kert és a műhely. Gondolat Kiadó, Budapest, 1988, 117. o. 33 Cieger András: Liszt Ferenc és a politikai átalakulás Magyarországon 1867 után. In Milyen nemzetet, kinek és hogyan? Tanulmányok Magyarország történelméről 1780-1948. Szerk. Dobszay Tamás, Erdődy Gábor, Manhercz Orsolya. ELTE BTK Űj- és Legújabbkori Magyar Tört. Tsz., Budapest, 2012, 9-18. o. 34 Lásd például Capota, Crina - Vese, Vasile: Citizenship, Loyalty and National Identity in Austria-Hungary: the Romanian Case (1848-1918). In Citizenship in Historical Perspective. Eds. Stehen G. Ellis, G. Hálfdanarson and A. K. Isaacs. Ed. Plus, Pisa, 2006, 127-139. o. 17
