Levéltári Közlemények, 85. (2014)
Közlemények - Miskolczy Ambrus: A Vasgárda az 1937 évi romániai választásokon
Közlemények toposzok, részben antiszemiták, részben összefonódnak az antiszemitizmussal. Hiszen a légionárius retorikában zsidók terjesztik a szifiliszt, ők az árulók, ők és a szabadkőművesek vásárolják meg a román politikusokat. Eliade idézett apolo- getája szerint, aki antiszemita szervezethez csatlakozik még ezáltal nem bizonyítottan antiszemita.28 Szóviccnek nem rossz! Még Eliade is nevetne rajta. Kétségtelen, nem volt mindig antiszemita, sőt szelektív antiszemita volt, és ez az antiszemitizmusa is erősen konjunkturális, csakhogy a szelektív és a totális antiszemitizmus olykor nagyon összefolynak, ha nagyon erős a konjunktúra. Voltak történeti pillanatok, amikor Eliade durván nyilatkozott, voltak, amikor elítélte az antiszemitizmust. 1937-ben - a választások küszöbén is - elszabadultak az indulatai. És bár nem sokat kéjeleg az antiszemita demonológiában, credójának egyes elemei legitimálják azt. „Hiszek ebben a győzelemben, mert mindenekelőtt hiszek a keresztény lélek győzelmében. Egy olyan mozgalom, amely a keresztény szellemiségből fakad és táplálkozik, egy olyan szellemi forradalom, amely elsősorban a bűn és az aljasság ellen harcol, nem politikai mozgalom. Ez keresztény forradalom. A történelem során valamennyi keresztény nép másképpen értette és élte át a Megváltó szavát. De sohasem élt át egy egész nép egész létével egy keresztény forradalmat; sohasem értették a Megváltó szavát úgy mint a lelki erők forradalmát a bűn és a test gyöngesége ellen; sohasem választotta egy egész nép eszményként a szerzetesi életét és mennyasszonyként - a halált." Eliade, aki állandóan saját „bűneivel" vívódott, saját életeszményét általános nemzeti eszménnyé tette meg. Saját egoját kollektív egóvá. És nem ő az egyetlen. Csakhogy az ő hitvallásának komolyabb volt a szellemi-tudományos fedezete. Most éppen crescendóban adta elő saját mitológiáját, később pianóban vagy pianissimóban. De hát akkor, 1937-ben „ma az egész világ a forradalom jegyében áll." Csakhogy „amíg más népek ezt a forradalmat az osztályharc és a gazdaság primátusának jegyében élik át (kommunizmus), vagy az Állam (fasizmus) vagy a faj (hitleriz- mus) primátusának jegyében, a légionárius mozgalom Mihály Arkangyal jegyében született és isteni kegyelemből fog győzni." Míg a többi forradalom politikai, ez szellemi és keresztény, új embert teremt, „aki megfelel az európai élet új típusának." Eliade a Kapitányra is hivatkozott, immár nyíltan, azt, amit korábban is idézett tőle név nélkül, éspedig a cél, a nemzet üdvözítése, megbékítése Istennel. A szellemi jelleg hangsúlyozásával ugyanakkor legitimálta a légionárius politikát, és mindazokat a törekvéseket, amelyek a mozgalom eredetiségét hangsúlyozták. Ennek őszinteségében nincs is miért kételkedni. Minden fasiszta mozgalom a maga külön útját akarta járni. Sőt, abban sem, hogy a légionárius mozgalmat a szabadsággal kapcsolta össze. A szellem szabad: „Akik a Légióhoz jönnek, azért teszik, mert szabadok." Hiszen: „A légionárius nem a biológiai determinizmus és ösztönök rabja. Ő tudja, hogy »nincs semmi érdeke«, hogy »nincs mit nyernie«, élete nehéz lesz, börtönbe kerülhet, vagy szembe kell néznie a halállal." Ezért a légionáriusok „az egyetlenek, akik átélik a szabadságot". Kérdés: ki felelt meg ennek a légionárius ideáltípusnak. A történelem tanúsága szerint senki, hiszen a történelem maga az érdekérvényesítés. Az pedig kortesfogás, hogy a de28 Rennie, 1996.161. 66
