Levéltári Közlemények, 84. (2013)
Közlemények - Iványosi-Szabó Tibor: A cívis közösség formálódása Kecskeméten a 16-17. században
lványosi-Szabó Tibor: A cívis közösség formálódása Kecskeméten a 16-17. században talanul követni tudjuk az egyes évek nyilvántartásaiban. A Kecskeméten rendelkezésünkre álló adatok csaknem pontos statisztikai sorok összeállítását tették lehetővé. Ezek azért is örvendetesek, mert legalább ezen a nagyon fontos területen megbízható megfigyeléséket, megállapításokat tehetünk. Az első az lehet, hogy a magyarországi feudális jogrend a hódoltság területén is következetesen működött. A szakirodalom elsődlegesen ennek azt az oldalát emeli ki, hogy a főurak nem mondtak le a török fennhatóság alá került birtokaik feletti jogaikról. Újabb megfigyelésnek számít, hogy a török központi hatalom megingása következtében a hódoltság utolsó évtizedeiben egyfajta hatalmi vákuum keletkezett, amit mind a nemesi vármegye, mind pedig a magánföldes- urak újabb követelések támasztására használtak ki.117 A feudális jogrenddel kapcsolatos fenti megállapítást maradéktalanul alátámasztja a városnak a váci püspökséggel szembeni kötelezettsége. Már a század derekától dokumentálhatóan változatlan összeget küldött évenként a város. A század záró évében a magisztrátus kiadásait a Szentlőrinc puszta zálogba vételének összege emelte meg erőteljesen. Ha ebből levonjuk ennek a 3429 ezüsttallért kitevő zálogösszegét, akkor 6270 ezüsttallér marad. Tehát az itt rendelkezésünkre álló adatok szerint — eltekintve az 1683-1689 közötti zsarolásoktól és rendkívüli hadi kiadástól — azt tapasztaljuk, hogy az 1670-es évek elejétől a város pénzbeli terhei nem növekedtek, hanem minden bizonnyal mérséklődtek. Ez a következtetés szöges ellentétben áll mind a helytörténészeink, mind pedig a köztörténészeink eddigi megállapításaival. Megkerülhetetlen, hogy felfigyeljünk a fontosabb kiadási tételek egymáshoz viszonyított arányaira. A hódoltság utolsó évtizedeiben a törököknek kifizetett, átadott értékek az összes kiadás 45%-át, illetve 48%-át képezték. Több mint meglepő eredménynek mondható, hogy a háború során a magyar félnek a tanács a kiválasztott két újabb időmetszetben az összes kiadásának ugyancsak 45%-át, illetve 47,5%-át juttatta. A kísértetiesen hasonló adatok tényleges értékelése során nem árt felhívni a figyelmet arra is, hogy mind 1671-ben, mind pedig 1682-ben még nem folyt háború, tehát alapvetően békésnek mondható körülmények voltak. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy a 17. században ez lehetett a jellemző. 1686 után pedig a magyarországi lakosság egy olyan háború finanszírozásában vett részt, amely nemcsak az egész ország, hanem az egész földrajzi térség katonapolitikai és gazdasági lehetőségeit évszázadokra döntően és kedvezően átalakította. Sőt néhány tekintetben átszabta az egész kontinens politikai erővonalait is. Az állami terhek mellett kétségtelenül a földesuraknak juttatott összeg volt a költségvetés meghatározó tétele. Ez az 1671. évi 27,8%-ról 1682-re 32,3%-ra emelkedett. Wesselényi Pál, a kuruc generális halála után viszont ez 20,2%-ra, majd 19,4%-ra mérséklődött. Az egyházi tized — változatlan összeg mellett — 2,5% és 3,4% közötti arányt képezett. Ugyancsak érdemes kiemelni, hogy a tanács tényleges működési költségei ennél jóval nagyobb arányban terhelték a kiadásokat: a legkisebb arány 6% volt, a legmagasabb pedig 17,9%. De ezek jelentős hányada 117 Szakály, 1981. 251-301. és Szakály, 2001. 426-450., illetve 462-475. 85
