Levéltári Közlemények, 84. (2013)
Közlemények - Gőzsy Zoltán: Szempontok az 1733. évi Cassa Parochorum összeírások vizsgálatához Baranya és Tolna megye példáján
Gőzsy Zoltán: Szempontok az 1733. évi Cassa Parochorum összeírások vizsgálatához A korabeli források azt mutatják, hogy a katolikus megújulás ebben a régióban, nem kizárólag egy felülről, a hatalom felől érkező stratégia eredménye volt, hanem egy belső szándék és igény megnyilvánulása, melyek jelen esetben kiegészítették és generálták egymást.9 A világi hatalom tisztában volt vele, hogy a konszolidációs eredmények eléréséhez nélkülözhetetlen egyháziak számára kielégítő járandóságra van szükség, illetve azt is érzékelte, hogy a közösségek áldozat- és szerepvállalását nem lehet a végletekig növelni. Kollonich Lipót győri püspök hatására 1690-ben királyi rezo- lúció született, amelynek értelmében a dézsma tizenhatodát (sedecima) a plébános számára ténylegesen ki kellett fizetni. Egy 1704-ben keletkezett királyi rendelet folytán a kegyuraknak kellett a plébánost terményekkel ellátniuk, majd az 1722- 1723. évi országgyűlés megengedte, hogy a földesurak a jobbágyokra háríthassák ezt a kötelezettséget. Ez lett a párbér, ami az egykori hódoltsági területeken kezdetben - a jobbágyok egyéb kötelezettségei miatt - igen sok helyen csekély ellátást biztosított a plébánosnak.10 Az alsószintű egyházi infrastruktúra fejlesztését és az alsópapság működési körülményeit törvényi szinten is rendezni kívánta a kormányzat. Az 1715. évi 60. törvénycikkben III. Károly magyar király (1711-1740) magára vállalta az elpusztult templomok javítását, felújítását, az 1723. évi 71. törvényben foglaltak szerint pedig a felső klérusnak és a kegyuraknak gondoskodni kellett a lelkipásztorok elégséges javadalmazásáról.11 Bár a kodifikált tartalmak nem mentek át automatikusan a gyakorlatba, nem érvényesültek közvetlenül, a visszafoglaló háborúk (1683-1699) óta folyamatosan találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy az állami közigazgatás valamilyen módon járadékot juttatott a plébánosok számára. Oross András mutatta ki például, hogy már a 17. század végén a Budai Kamarai Adminisztráció - bizonyos esetekben az Udvari Kamara utasításai értelmében - egyik fontos feladata volt az egyházak újratelepedésének támogatása, oly módon, hogy évente egy meghatározott kvóta szerint kisebb-nagyobb összegeket utalt ki részükre. Elsősorban a visszafoglalt területeken tevékenykedő szerzetesrendek számára, ugyanakkor egyes, kiválasztott települések plébánosainak is biztosított kisebb járadékokat.12 A plébános és a hívek közötti kapcsolat neuralgikus pontja volt a javadalmazás kérdése. Az alsópapság fizetése is több részből állt össze, és a források alapján azt láthatjuk, hogy a javadalmak az egyes közösségek esetében leginkább az érintett felek közötti egyezség, illetve a szokásjog szerint rögzültek. Az egyházi adó fizetése alapvetően az önálló háztartással bíró, telkes jobbágyra hárult, míg a házas és házatlan zsellérek, illetve az özvegyek ennek egy részét (általában a felét) fizették.13 Bár az egyházmegyei vezetés is tisztában volt azzal, hogy a java9 Gőzsy-Varga, 2009a 1123-1128.; Ennek tisztázása fontos feladata az egyháztörténet-írásnak: vö. Zeeden, 1965. 99.; Reinhard, 1997. 52.; Oestreich, 1969. 10 Dénesi, 2009. 213. 11 Salacz, 1933.121. 12 Oross, 2009. 92. 13 Mihalik, 2013. 86. 115
