Levéltári Közlemények, 83. (2013)
In memoriam - Buzási János (1932-2012)
Nekrológ Együtt sétáltunk le a Moszkva térre, ott aztán ő maga javasolta, hogy üljünk még be valahova, és mindannyiunkat meghívott egy pohár borra. Kellemes este volt, sokat beszélgettünk, mindenféléről, a világ dolgairól. A levéltárról, munkáról, munkafegyelemről azonban egy szó sem esett. Azokat nem hozta szóba a fehér asztal mellett. Másnap sem szólt semmit az előző esti kihágásról, csupán az ellógott kolléga gyávaságára tett egy halvány megjegyzést. Utólag visszagondolva is tudom, hogy ezek voltak számunkra, az akkori kvázi fiatalok, 30 év körüliek számára a legjobb tanulóévek. A Főnök beállította a rendezési normát, napi egy csomó, 0,14 ifm-ben. Aki ezt nem volt képes teljesíteni, az hamarosan el is ment az osztályról. Főnökünk munkabírása nagy kihívást jelentett, aki valamit adott magára, igyekezett lépést tartani vele. Annál is inkább, mert a rendezésekben maga is részt vett. Itt feltétlenül meg kell említem, hogy Buzási mellett állt helyettese, Sárközi Zoltán. Nagyon jó párost alkottak, kölcsönösen tisztelték egymást, és mindketten támogatták a fiatalok törekvéseit, szorgalmazták a nyelvtanulást és egyéb irányú önképzést. Buzási János legnagyobb vezetői érdemének tartom, hogy mindig mindent egyértelművé tett. Nem lehetett mellébeszélni, homályosítani. Akinek esze volt, meg sem próbálta. Egyenes ember volt, és mástól is elvárta a tisztességet. Rendet, pontosságot tanultunk tőle, és ettől egyikünk se lett „lelki sérült". Vezetése alatt vidám társasággá formálódott a IV. osztály. Fia hangos nevetést hallott a szobánkból, néha benyitott, megkérdezte, min nevetünk. Ha valami miatt nem mondtuk meg, vállat vont - inkább nevessenek, mint sírjanak, köszönt el. A rendet és pontosságot nem csak a munkában követelte meg. A reggeli kávézás idejét pontban 8:15-ben határozta meg, nem előbb, nem később. Az ebédidővel is akadtak problémák. Fizetésnapokon „halat ettünk", azaz, a megengedettnél kétszer hosszabb ideig ebédeltünk. A Főnök már várt bennünket a lift előtt, és ismét összehúzta szemöldökét, de ebből sem származott bántódása senkinek. A fiatalokkal való kapcsolata kissé a tanár-diák viszonyra emlékeztetett, és ebben a kapcsolatban egészen jól éreztük magunkat. Utólag remélem, a Főnök is. Legalábbis, nem panaszkodott. Fokozatosan arra is fény derült, hogy mennyire számíthatunk segítségére. Nem csak a munkában, bár az sem hagyható említés nélkül, hogy bármely kérdésre tudott válaszolni. A legfiatalabb kezdő sem ugrott mély vízbe, megkapta a Főnöktől a „mentőövet". Ha valaki szorgalmas és rendes volt, de valamit elrontott, segített kijavítani. Magánéletünket nem firtatta, de valahogy mindig megtudta, hogy valakinek a gyereke bárányhimlős vagy mandulaműtét előtt áll; ilyen esetekben hazaküldött; majd ledolgozza, ha a gyerek rendbe jön - mondta. 1978-ban, az Országos Levéltár átszervezése során a II. osztály és az akkori IV. osztály (jelenlegi „Z" szekció) Polgári kori osztály néven egyesült, Buzási János pedig főigazgató-helyettes lett. Kapcsolatunk azt követően sem szakadt meg, figyelemmel kísérte további pályafutásunkat, kérdéseinkkel hozzá fordulhattunk, kérhettük tanácsait. Ha jól emlékszem 1986-ban robbant a bomba. A főigazgatóhelyettes úr a Polgári kori osztályon minden levéltáros és kezelő munkatervi feladatává tette az úgynevezett nem irat jellegű dokumentumok felmérését az általa kijelölt fondokban/állagokban. Külön jegyzéket kellett készíteni az iratanyagban 462
