Levéltári Közlemények, 83. (2013)
Irodalom - Kriegführung und Staatsfinanzen.
Irodalom A következő tanulmányok mintegy egymásra épülnek és ezt az ellentmondásokkal, továbbá kompromisszumokkal teli viszonyt vizsgálják. Ez a szerkezet - a szerkesztő tudatosságának köszönhetően - a tanulmánykötet nagy haszna, mivel így mintegy monográfia jellegű, igen sok szempontú vizsgálatok eredményét közlő kötetet kapunk kézhez. Peter H. Wilson vizsgálatai során elsősorban arra fókuszál, hogy a harmincéves háborút követő évtizedekben az állandó, erős haderővel rendelkező tartományok hogyan befolyásolták ezt a helyzetet. Wilson kutatásai rámutatnak arra a tényre, hogy ebben a szituációban azok a kisebb rendek is rákényszerültek arra, hogy állandó haderőt állítsanak ki, amelyek alapvetően erre csak csekély hajlandóságot mutattak. Haderejük a 18. század elejéig főként a többi tartomány haderejét egészítette ki. Ezt a relatív stabil együttműködést borította fel a 18. század elején az erős haderővel rendelkező tartományok, főként Bran- denburg-Poroszország saját érdekében folytatott külpolitikai expanziója. Max Plassmann mintegy folytatja az előző szerző kutatásait, mivel a kisebb birodalmi rendeknek az uralkodóval, illetve a többi renddel összefüggő politikai helyzetére koncentrál. A döntően ellentmondásokkal teli szituáció azt okozta, hogy a kisebb rendek néha igen követhetetlennek tűnő politikát folytatva egyszerre kívánták megőrizni függetlenségüket a többi rend és a császár, illetve a bécsi udvar befolyásától. A harmincéves háborút követően a nyugat- és dél-német fejedelemségek mind egységesebb álláspontot foglaltak el a Reichsoberhaupttal szemben, ami így őket mind inkább a császár befolyása alá sodorta. A birodalmi rendek és a császár között erős hatalommegosztás figyelhető meg, amely éppen ezeket az egyéni érdekeket volt hivatott kezelni: a kisebb birodalmi rendek hozzájárulásai nem tagozódtak be a császári hadipénztárba, de az ellátás terén mégis a császárt erősítették, míg a katonai hatalom a Reichsoberhaupt kezében maradt. A kisebb rendek tekintetében az így kiegyensúlyozott politikai mérleg mégis inkább a császár oldala felé kezdett elbillenni, és egészen a 18. század első harmadáig a birodalmon belül a Habsburgok pozícióit erősítették. Mathias Schnettger az itáliai tartományoknak a hadellátásban és katonaállításban betöltött szerepét vizsgálva arra hívja fel a figyelmet tanulmányában, hogy egészen a 17. század végéig az itáliai tartományok által történt hozzájárulást a császár csak nagyon kis mértékben, és csupán elszigetelt esetekben tudta befolyásolni. A bécsi udvar az itáliai vazallus fejedelemségekből így egészen addig nagyon kis mértékű anyagi és katonai támogatást tudott kicsikarni. A helyzet azzal változott meg, hogy a 18. század elejétől egyre nagyobb létszámú császári katonaság állomásozott ezekben a fejedelemségekben. A katonaság ellátására kialkudott hozzájárulások ugyan mind inkább nőttek, ám valójában sosem integrálódtak a katonai költségvetésbe, és ezzel együtt - azzal, hogy egyre fontosabbakká váltak - nőttek az itáliai fejedelmek politikai befolyási lehetőségei is. Összességében így azt állapíthatjuk meg, hogy - jóllehet a császári pénzügy és hadvezetés mind inkább igyekezett kiterjeszteni befolyását a birodalom szélső területeire is - a tartományok és birodalmi rendek egyre nagyobb teret nyertek saját politikájuk, saját szövetségi rendszerük kiépítésére. A tanulmánykötet utolsó blokkja a Habsburg Monarchián kívüli példákat mutat be egyrészről a Spanyolországban, másrészről a brit korona országaiban kialakult hadsereg-finanszírozási rendszer alapvető mechanizmusait felvillantva. A spanyol 378
