Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Joseph Pozsgai: A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig. Az amerikai külpolitika tévedései.
Irodalom Pozsgai könyve helyett — jó szívvel tudom ajánlani Mark Moyar Triumph Forsaken: The Vietnam War, 1954-1965 c. művét (New York, 2006.). Moyar könyvét szakmailag azok is elismerik, akik nézeteivel egyébként nem értenek egyet. Ahogy amerikai recenzensei mondani szokták: „Moyart nem lehet félvállról venni." Ennek az a nagyon egyszerű magyarázata, hogy Moyar munkája módszertanilag kikezdhetetlen. Pozsgait ebből a szempontból sem lehet komolyan venni. Elsődleges forrásokat nem használ. (Hacsak nem számítjuk annak a Pentagon Papers Neil Sheehan és mások által szerkesztett változatának német nyelvű kiadását.) Másodlagos forrásai csaknem kizárólag a német nyelvterületről származó korabeli napilapok és magazinok, illetve néhány angolszász mű német fordítása. Forráshivatkozásai pontatlanok. Sőt, a szerző ezekkel végzett „trükközései" akár a szélhámosság gyanúját is felvethetik. (Pozsgai többször hivatkozik pl. a magyar olvasó számára ismeretlen, s így megtévesztő nevű Keesing's Contemporary Archives és Archiv der Gegenwart forrásokra. Ezek az elnevezések valójában ugyanannak a lexikonnak az angol és német nyelvű verziójára utalnak. Pozsgai azonban ezek szerzői és kiadói adatait a jegyzetek között nem tüntette fel, könyve forrás- és irodalomjegyzékben pedig nem szerepelnek.) A szerző az események egykori főszereplőinek (Eisenhower, Johnson, Nixon, Kissinger stb.) saját tevékenységére vonatkozó megállapításait tényként közli. A jövőre nézve pedig azt tanácsolom a nyájas olvasónak (főként persze a történészhallgatóknak), hogy ha a könyvesboltban vagy könyvtárban olyan Vietnammal foglalkozó mű kerül a kezébe, amely forrásként a Wikipédiára hivatkozik, akkor azt csendben, feltűnés nélkül tegye vissza a polcra! (A félreértések elkerülése végett, a Wikipédiát magam is hasznos tájékozódási pontnak tartom, mivel azonban az ott közölt információk hitelessége legalábbis nehezen ellenőrizhető [ha egyáltalán], szak- irodalmi forráshelyként nem tartom elfogadhatónak.) Az elsődleges források mellőzése, a másodlagos irodalom nagyvonalú, szelektív használata és az objektivitás teljes hiánya következtében a mű hemzseg a tárgyi tévedésektől (esetleg szándékos ferdítésektől), így itt csak a legsúlyosabbak közül említek meg néhányat. Pozsgai azt állítja, hogy 1965 februárjától a szovjetek azért szálltak síkra, hogy Kína és a Szovjetunió kezdjen közös (katonai) „akciókba" Vietnamban (141.). Ténylegesen Moszkva ennek éppen az ellenkezőjét indítványozta, vagyis, hogy hívjanak össze új nemzetközi konferenciát a békés rendezés érdekében. A kínaiak a Kreml indítványát — mint a szovjet „árulás" ékes bizonyítékát — novemberben nyilvánosságra is hozták. (Ha meg akarjuk érteni, hogy Moszkva mikor, mit értett „akcióegység" alatt, nem árt ha tudjuk, hogy a szovjet vezetés a kínaiakkal szemben teljesen más nyelvezetet használt, mint bizalmas szövetségesei körében.) Ugyanitt Pozsgai kifejti, hogy az eszkalációt Moszkva kezdte (Peking megelégedett volna a hosszan tartó „felőrlés" stratégiájával), és csupán azért járt el Pekinggel együtt „óvatosan", mert nem sejtette, mi lesz Washington reakciója. Valójában — amint azt a levéltári források tömege bizonyítja — az 385
