Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Joseph Pozsgai: A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig. Az amerikai külpolitika tévedései.
Irodalom eszkalációért Hanoit, Pekinget és Washingtont közösen terheli a felelősség. Moszkva csupán követni próbálta az irányítása alól kicsúszott eseményeket. A Kreml célja a fegyverszállításokkal Hanoi Pekingről való leválasztása és a vietnami kommunisták számára előnyös tárgyalási pozíció biztosítása volt. A szerző az 1968. évi Tet-offenzívával kapcsolatban felteszi a kérdést: miért engedélyezte a szovjet vezetés Hanoinak az átfogó hadművelet elindítását (169.)? A mindenkori szovjet-vietnami viszony ismeretében már maga a kérdés is tévedés. Moszkva sohasem volt abban a pozícióban, hogy Hanoi számára bármit is „megtiltson" vagy „engedélyezzen". Ez a konfliktus jellegének legelemibb lényegéhez tartozó tény. Pozsgainak a saját hibás kérdésére adott válasza pedig nem egyéb, mint a már megismert következmények utólagos visszavetíté- se a múltba. A szerző szerint ugyanis a szovjetek azzal a hátsó gondolattal „engedélyezték" a Tét elindítását, hogy Hanoinak úgyis beletörik a bicskája, ezáltal fogékonyabb lesz a tárgyalásos megoldásra, de a kommunista nagyoffenzíva puszta ténye előnyösen értékesíthető a nyugati propagandafronton is. Pozsgai a legsúlyosabb történelemhamisítást mégis akkor követi el (ekkorát ugyanis nem lehet tévedni), amikor azt állítja, hogy Észak-Vietnam eleve elutasított minden amerikai békekezdeményezést, sőt, ebből arra következtet, hogy Hanoit nem is érdekelte Dél-Vietnam sorsa. Szerzőnk szerint „nyilvánvaló", hogy Hanoi egyetlen célja az egész háborúval az volt, hogy „megalázó vereséget mérjen az USA hadseregére, és ezzel bátorító példát adjon más fejlődő országok kommunista forradalmainak" (148-149.). Mai ismereteink szerint, Hanoi titokban már 1964 szeptemberében, majd novemberében is megegyezést keresett az amerikai vezetéssel, Washington azonban 1968-ig mindent elkövetett, hogy megakadályozzon egy „túl korai" tárgyalásos rendezést. Az észak-vietnami vezetők gondolkodásától pedig semmi sem állt távolabb, mint több millió honfitársuk — akár északi, akár déli — feláldozása valamilyen elvont ideológiai cél érdekében. Az „emberanyaggal" ugyan valóban nem spóroltak, ám, mint említettem, a vietnami kommunistáknak és antikommunistáknak egyaránt, mindig is egyetlen cél lebegett a szeme előtt: minden idegen hatalom kiűzése Vietnam földjéről (legyen az francia, japán, kínai, szovjet vagy amerikai), és ezáltal az egységes és független Vietnam megteremtése. Az egy egészen más, és messzire vezető kérdés, hogy ez miért éppen a kommunistáknak sikerült. Pozsgai József ma sem érti, hogy miért értékelte az amerikai sajtó nagy része a kommunista erők 1968. évi Tet-offenzíváját amerikai vereségként (170.). Én meg azt nem értem, hogy erre a kérdésre miért Lyndon Johnson emlékirataiban vagy a Neue Zürcher Zeitung korabeli kommentárjaiban keresi a választ. Számos releváns — Magyarországon úttörőnek számító — felvetése ellenére a szerzőt szélsőséges elfogultsága, az elsődleges források figyelmen kívül hagyása megakadályozza a lényeg megértésében. Összességében tehát a téma megismerése szempontjából Pozsgai írása többet árt, mint használ, ennek felelősségén azonban a magyar történettudománynak osztoznia kell a szerzővel. Szőke Zoltán 386
