Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Joseph Pozsgai: A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig. Az amerikai külpolitika tévedései.
Irodalom jelentőséget, hogy a vietnami háborúra vonatkozó fejezete légüres térben, magyarországi előzmények nélkül jelent meg. Ha tehát valamiért mégis érdemes elolvasni, akkor az a vietnami rész. De miért ne írhatna magyar szerző könyvet a vietnami háborúról? Persze írhat, sőt, mindeddig amellett érveltem, hogy ez nagyon is időszerű lenne. Ember legyen azonban a talpán, aki ilyesmire vállalkozik! Ehhez képest egy színvonalas angolszász mű lefordítása és hazai kiadása gyerekjátéknak tűnik. Ráadásul a vállalkozó kedvű szerzőnek — a fordításokkal kapcsolatban már említett okok miatt — a szokásosnál jóval nagyobb a felelőssége. Már csak ezért sem ártana, ha az illető történész lenne. Ez egyáltalán nem szükségszerű, de legalább bizonyos fokú garanciát jelentene arra, hogy a születendő könyv megfelel a történelmi tárgyú művektől (szándékosan nem „történettudományi művet" írtam) minimálisan elvárható követelményeknek. Ilyen alapkövetelmény pl. a szerzőnek a téma iránti elfogulatlansága. Pozsgai az elfogulatlanságnak még a látszatát sem kívánja kelteni. Miután könyve bevezetőjéből megtudtuk, hogy a szerző szerint az amerikai demokráciát nem lehet erőszakkal exportálni, az olvasó jogosan feltételezi, hogy Pozsgai — számos elődjéhez hasonlóan — a vietnami és az iraki háború példáján keresztül azt kívánja érzékeltetni, hogy Washington erre irányuló katonai beavatkozásai (mármint, ha elfogadjuk, hogy valóban erre irányulnak) nem csak értelmetlenek, de erkölcsileg is elítélendők. Hamar kiderül azonban, hogy Pozsgai ennek éppen az ellenkezőjét állítja. A szerző mind a vietnami, mind az iraki beavatkozást helyes, sőt elkerülhetetlen külpolitikai lépésként értékeli, és mindössze azt fájlalja, hogy az amerikaiak elhibázott katonai/politikai stratégiájuk következtében mindkét esetben kudarcot vallottak. Pozsgai ideológiai beállítottságát egyaránt tükrözi a témához való közelítésmódja („kommunista hódítás") és gyakori kirohanásai a vietnami háború „nemzetközileg szervezett ellenzői", a „kommunista sajtó hamisított haditudósításai" által „politikailag manipulált nyugati ifjúság" és a korabeli „legkülönfélébb árnyalatú baloldali sajtóorgánumok" ellen (pl. 166., 177-178.). Ennek ismeretében már a legkevésbé sem meglepő, hogy a szerző szerint Vietnam leginkább klasszikus kommunista agresszióként jellemezhető, amelyet az Egyesült Államok mint a demokrácia felkent védelmezője jogosan kívánt minden rendelkezésére álló eszközzel visszaverni. Azaz, csak majdnem minden eszközzel, hiszen az Egyesült Államok éppen azért veszítette el a háborút, mert bátor és rátermett katonái kezét visszafogták a kishitű, dilettáns, kommunista befolyás alatt álló, esetleg csak határozatlan amerikai politikusok (171-173.). Pozsgai tehát azoknak a szerzőknek a (nem túl hosszú) sorát gyarapítja, akik az Egyesült Államok egykori vietnami politikáját jobbról támadják vagy éppen védik (pl. Guenter Lewy, Lewis Sorley, Norman Podhoretz, Harry Summers, Michael Lind, William Westmoreland, William Colby stb.). Amennyiben azonban valaki Vietnamról igazán magas színvonalú, tudományos műként számon tartott jobboldali revizionista elemzést óhajt (nyilván angolul) olvasni, annak — 384
