Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Joseph Pozsgai: A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig. Az amerikai külpolitika tévedései.
Irodalom állításával támasztják alá. Nem így Pozsgai! Szerinte a történelem már többször is megismételte önmagát, olyannyira, hogy Vietnam és Irak „egyszeri történésként," fel sem foghatók. A két konfliktus felületes összehasonlítása csupán annak a történelmi „mintának", máig tartó történelmi folyamatnak a felfedését célozza, amely az első világháborúval vette kezdetét. (A lényeg tehát nem az, hogy Irak mennyiben hasonlít Vietnamra vagy fordítva, hanem, hogy mindkettő hasonlít egy harmadik dologra.) A „minta" felfedése révén Pozsgai arra a következtetésre jut, hogy a nyugati világ vezető hatalma történelme utolsó száz éve során „egyre nehezebben képes érvényesíteni politikai akaratát". Ennek a „politikai akarat"-nak, vagyis az Egyesült Államok mindenkori külpolitikai stratégiájának lényege pedig a szerző szerint nem más, mint az „a hagyományos, ám a valóságtól idegen amerikai haladáshit, hogy a demokráciát mint politikai rendezőelvet minden népre alkalmazni lehet" (11.). Pozsgainál az fel sem merül, hogy Washington külpolitikai lépéseit az amerikaiak naiv idealizmusa mellett — esetleg helyett — olyan prózai szempontok is motiválhatták, mint az Egyesült Államok globális gazdasági vagy biztonságpolitikai érdekei. Ez a tévhit a szerző olvasatában konkrétan azt eredményezte, hogy az Egyesült Államok, amely „mindvégig abban a helyzetben volt, hogy katonailag minden háborút megnyerjen", a hadszíntereken kivívott győzelmeit képtelen volt politikai sikerekre váltani. Az „abban a helyzetben volt, hogy katonailag megnyerje" megfogalmazás használata, szemben a „katonailag megnyerte" használatával, rendkívül praktikus logikai csúsztatás, amellyel Pozsgai minden bizonnyal alaptézisének azt a súlyos önellentmondását kívánta áthidalni, hogy ez a tétel sem Koreára, sem Vietnamra nem vonatkoztatható. Utóbbi a szerző szerint is „kínos vereség" volt (11.), Koreáról viszont nem tudjuk meg, hogy győzelem volt-e vagy vereség. Ráadásul az első és második világháború, Vietnam, Irak és Afganisztán mellett Pozsgai ide sorolja az 1956. évi magyar felkelés és Szuez esetét is, ahol Washington egyaránt „téves döntéssel játszotta el politikai lehetőségeit". Azt (szerencsére) nem részletezi, hogy ez utóbbiak esetében az amerikai vezetésnek konkrétan milyen „politikai lehetőségei" lettek volna, mint ahogy azt sem, hogy ezek hogyan illeszkednének akár a „katonai győzelem/politikai vereség", akár az „életidegen haladáshit" koncepciójába. Pozsgai erre vonatkozó eszmefuttatását a könyv ötoldalas bevezetőjében olvashatjuk, amelynek azt a címet adta, hogy A kérdés felvetése. A szerző a kérdést itt valóban fel is veti, ám rögtön meg is válaszolja, a könyv hátralévő, 295 oldalas részében pedig érdemileg nem tér vissza rá. Pozsgai alaptézise tehát nemcsak megalapozatlan, hanem kidolgozatlan is. Ez tovább erősíti az önállóan is kerek egészet alkotó vietnami fejezet és a könyv többi része közötti kontrasztot. A harmadik okról a fordítások kapcsán már szóltam. Mivel a könyv Irakkal foglalkozó részéből semmi olyat nem tudunk meg, amit a napilapokban ne olvashatnánk, a szerző által felvázolt szélesebb történelmi kontextus magyarázata pedig gyenge lábakon áll, Pozsgai művének egyedül az kölcsönöz bizonyos 383
