Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Joseph Pozsgai: A vietnami háborútól az iraki katasztrófáig. Az amerikai külpolitika tévedései.
Irodalom könyvet írt a vietnami háborúról. Ezt mégsem jelenthetjük ki teljes határozottsággal. Egyrészt azért nem, mert a könyv a maga módján Irakkal és egyebekkel is foglalkozik, másrészt, mert magyar kiadása valójában a német nyelvű eredeti fordítása, ami az egész szövegre rányomja a bélyegét. (A mű eredeti megjelenése: POZSGAI, JOSEPH: Vom Vietnam-Krieg zum Irak-Desaster — Fehlentscheidungen amerikanischer Politik. München, 2008.) Ebből a szempontból tehát mégis inkább az „utóbbi" (fordítás) kategóriába sorolhatjuk. Ez a kettősség viszont jó alkalmat ad arra, hogy — egyfajta állatorvosi lóként — rajta szemléltessem annak a betegségnek a tüneteit, amelyet immár nyugodtan nevezhetünk a magyar történetírás „Vietnam-szindrómájának". Szomorú aktualitásról beszéltem, de előrebocsátom, hogy nem azért vagyok szomorú, mert a könyv annyira rossz. Ha Pozsgai könyvével akár csak egyetlenegy, a vietnami háború történetét magas színvonalon és objektív módon feldolgozó, magyar nyelvű történettudományi munkát szembe tudnánk állítani, akkor Pozsgai műve is „beleférne". (Nem az én dolgom megítélni, hogy a tárgyat érintő saját tanulmányomra illik-e ez a meghatározás. [Az összehasonlítás terjedelmi és tartalmi/ tematikai szempontból sem lenne teljesen helytálló.] Mindenesetre, az alábbiakban olvasható saját véleményem forráskritikai megalapozottságát illetően, „jobb híján", kénytelen vagyok erre hivatkozni: SZŐKE ZOLTÁN: Magyarország és a vietnami háború, 1962-1975. Századok, 144. [2010]. 47-97.) így azonban a magyar olvasóknak egy olyan könyvből kell megismernie a témára vonatkozó, itthon szinte teljesen újnak számító információkat, amely sem magas színvonallal, sem objektivitással nem dicsekedhet. Ez a két körülmény pedig sokat levon abból az eszmei értékből, amelyet a könyv Magyarországon újszerűnek számító megközelítése okán nyerhetett volna. Pozsgai ugyanis itthon elsőként mutat rá, hogy a vietnami háború története kizárólag a szovjet-kínai konfliktus kontextusában értelmezhető. A háború lefolyását és kimenetelét döntően meghatározó antagonizmus nem a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok hidegháborús szembenállása, hanem a Szovjetunió és Kína közötti hatalmi harc volt. Érvelésének azonban mind a kiindulópontja, mind a konklúziója a legjobb esetben is súlyos tévedés. Előbbi szerint ugyanis a vietnami háborút a Peking és Moszkva közötti rivalizáció robbantotta ki (18.), utóbbi szerint viszont itt mégiscsak egy „teljesen megszokott, erőszakos, kívülről meghatározott és irányított kommunista hódításról volt szó" (111.). Attól most egy időre tekintsünk el, hogy ez a két megállapítás egymásnak is ellentmond. Annyit viszont már itt le kell szögeznünk, hogy a konfliktus eredete szempontjából a szuperhatalmak hidegháborús beidegződéseit és ezekre alapozott külpolitikai lépéseit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A „kommunista hódítás" elmélete viszont önmagában nem csak azért nem ad kielégítő magyarázatot a konfliktus jellegére, mert a szovjet-kínai versengés elsődleges tétje nem Indokína „gyarmatosítása" volt (111.), hanem azért sem, mert ezzel éppen azt a hibát követnénk el, amely miatt az Egyesült Államok egész vietnami stratégiája zátonyra futott. A Fehér Ház ugyanis — ma már tudjuk: nem tudatlanságból, 380
