Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Bögre Zsuzsanna-Szabó Csaba: Törésvonalak. Apácasorsok a kommunizmusban.
Irodalom nemcsak ezekre a kérdésekre igyekszik választ keresni, hanem az élettörténetekre irányuló történeti-szociológiai érdeklődés lehetőségeire és korlátáira is — amely ez esetben azért lesz különösen fontos, mert a kötetben közölt élettörténetek eltérő intenciók alapján készültek. A kötet elemzési szempontjaihoz leginkább illeszkedő szövegek ugyanis — nem meglepő módon — a Bögre Zsuzsanna készítette interjúk, ám a könyv tartalmaz olyan, rövidebb és kevesebb dig- ressziót tartalmazó, a szerkesztői beavatkozásokat erősebben megmutató beszélgetéseket, amelyek az IGEN c. katolikus folyóirat számára készültek (ezek Rózsás Csabáné Kubányi Andrea munkái), és elkészítésükben komolyabb szerepet játszottak az újságírói megfontolások, mint a történeti-szociológiai szempontok szerinti tudatosság. Ráadásul a kötetben olvasható két, eleve írásban elkészített vallomás is. Ez a heterogenitás azonban a kötetnek vállalt sajátossága. Egyfelől méltányolható a szerzőknek az az érve, hogy egy egységesebbre formált szövegbázis kirekesztett volna máshogyan már meg nem ismerhető életsorsokat, másfelől pedig az elemzések meggyőzően érvelnek amellett, hogy az apácák életrajzi narrációjának van egy erős, közös magja (szemléletileg és narratológiailag is), és ez képes megmutatkozni ebben a némileg széttartó interjú-anyagban is. A kötetben a szétszóratás, az 1950. évi egyezmény nyomán előálló helyzet hatása és következményei kerülnek a középpontba. A vallomások életrajzi visz- szatekintései is fordulópontként exponálják ezt a történeti pillanatot. A vállalkozás szinte panorámaszerűvé szélesedik azáltal, hogy a kötet egymástól jelentősen eltérő helyzetbe kerülő női szerzetesrendeket képes bemutatni egy vagy több vallomáson keresztül. Hiszen az egyetlen, az egyezmény értelmében legálisan működő rend (a Miasszonyunkról nevezett Szegény Iskolanővérek Kongregációja) mellett a megszüntetett szerzetesi közösségek képviselői is felbukkannak a könyv lapjain, mint ahogy az egyetlen illegálisan létrejövő és működő, majd intézményesülni is tudó rend (az 1955-ben [!] alakult Ciszterci nővérek) is bekerült a munkába. A kötet végigolvastán azonban az az egyik legérdekesebb tanulság, hogy az egyes élettörténetek centrumában mégsem maga a megszűnés, megszüntetés, felszámolás történeti eseménye áll, hanem a szerzetesi fogadalomhoz és hivatáshoz való hűség. Voltaképpen az apácák visszaemlékezéseinek ez a szemléleti elem válik az egyik legerősebb közös elemévé. Az ehhez hozzámérhető változatok pedig nem pusztán az egyes rendek eltérő hivatáseszménye miatt lesznek sokatmondóak, hanem az emberi egyéniségek különbözősége éppúgy megmutatkozik itt, mint a generációs eltérés. Ez utóbbi kapcsán ugyanis érdemes megemlíteni, hogy a kötet szereplőinek életkora viszonylag nagy eltéréseket mutat: az 1910-es években születettektől az 1940-es évek nemzedékéig terjed, és ez igencsak eltérő szocializációs viszonyokat mutat. A legfiatalabb megszólalók — akik már maguk is közel hetven évesek — egészen más társadalmi közegben jutottak el a szerzetesi hivatásig, mint az idősebb nővérek. Ehhez a jelentős eltéréshez járulnak hozzá aztán egyéb sajátosságok is. A kötetben megmutatkozó 376
