Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - Bögre Zsuzsanna-Szabó Csaba: Törésvonalak. Apácasorsok a kommunizmusban.
Irodalom magatartásformák két véglete a következőképpen jellemezhető: jelen van egy, inkább értelmiséginek minősíthető attitűd, valamint egy, a mások szolgálatában megmutatkozó, kétkezi munkában kiteljesedő életeszmény — és természetesen ezen belül igen sok az átmenet és az árnyalat. A sokszínűséget pedig még az is hordozza, hogy a hagyományos rendi keretekbe belenövő, és onnan örökfoga- dalmas apácaként a feloszlatást megélő nővér éppúgy szerepel itt, mint olyan, aki voltaképpen alig valamit (vagy éppen semmit sem) tapasztalt ebből a közös életből. Az emlékezések közös pontja azonban egy sajátos, és több helyen reflektált módon is megjelenő idő- és élettapasztalat. A megszüntetett rendek esetében ugyanis nem valamiféle időleges kitérő volt a közös életforma hiánya, hanem az egyéni életutak szempontjából maga az élettartam. Aki tehát rendelkezett valamiféle személyes élménnyel a megszüntetés előtti közös szerzetesi életformáról, annak a szerzetességben leélt, Istennek felajánlott élete döntő részben egy egészen más élethelyzetben telt el. Ez még akkor is fontos körülmény, hogyha a visszaemlékezések — amelyekről, sajnos, a kötetből nem tudjuk meg, mikor is készültek pontosan — a rendek visszaállításának tudatában és állapotában fogalmazódnak meg. Ezáltal a vallomást tevőben hármas szembesítés jöhet létre, ez folyamatosan a változást érzékeli, és ebben hangsúlyozza az állandóságot, a Krisztushoz való hűséget. Ez egyháztörténetileg is fontos adalék, ráadásul olyasmi, aminek a rögzítésére most adódott az utolsó lehetséges pillanat: hiszen a kötetben megszólaló nővérek egy része már nem is él, és a megszüntetést megélők száma is egyre fogy az idő múlásával. Mivel a rendek élete túlnyúlik az egyéni életpályán, a szétszó- ratásban megélt egységélmény tapasztalata egy ilyen, nagyobb távlathoz is hoz- zámérődik. Az interjúk a szerzetesi életpálya tanulságául rendre a diszkontinuitást érzékelik, és ehhez illeszkedő módon próbálják értelmezni saját sorsukat. Ez a tapasztalat nem mindenestül újdonság, ha a magyarországi egyháztörténet hosszabb folyamataira gondolunk. Érdekes párhuzam lehet a II. József-kori szerzetesrendi abolíció, amelynek mentális feldolgozásáról viszont nem áll rendelkezésünkre olyan forrásanyag, mint amelyet ez a kötet most az 1950-es feloszlatásról felkínál. Az 1782. évi rendelet előzménynélkülisége miatt — hiszen néhány évvel korábban csak a jezsuitáknak kellett hasonlót elszenvedniük — sokkszerű volt, ezt az eddig feltárt, szórványos források (mint pl. a bencés Vajda Sámuel levelei: LUKÁCSI MÁRK OSB: Vajda Sámuel élete és irodalmi munkássága. Pannonhalma, 1997. 135-183.) jól mutatják. Viszont hatásában nem volt ennyire állapotszerű, azaz a feloszlatás jóval rövidebb ideig tartott. Ami azt is jelentette, hogy a rendje feloszlatását megélő szerzetesek egy része szerzetesként tudott visszatérni korábbi életéhez, amelyben azonban ez a változás még így is komoly változásokat indukált. A visszaállásnak ez a formája viszont a kötetben bemutatott történeti folyamat során már nem volt lehetséges: a negyvenéves szünetet nem lehetett az egyéni életutakban viszonylag kis törésekkel áthidalni. A folytonosság megélésének küzdelmét és csodáját különböző módon mégis sikerült a 377
