Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918- 1926)
Irodalom Nemzetek feletti levéltári intézményt akart létrehozni, és az osztrák békeszerződés végleges szövegének levéltárakkal kapcsolatos rendelkezései, a proveniencia elvének kimondása mellett a fel nem osztható vagyon kizárólagos osztrák tulajdonba vétele (és utóbbinak osztrák törvényben való kimondása) ismeretében is kitartott elképzelése mellett. Pedig ekkor sokak félelmét fogalmazta meg magánlevelében Eckhart Ferenc, aki attól tartott, hogy a birtokon belül lévő osztrákok „szimpliciter kihajítják" (XLIII.) a magyar levéltárosokat. Gratz Gusztáv, volt külügyminiszter visszatekintésében azt vetette a trianoni magyar tárgyalódelegáció szemére (Gratz GUSZTÁV: Forradalmak kora. Magyarország története, 1918-1920. Bp., 1935. 304-307.), hogy nem csupán a fő kérdésekre összpontosítottak, megemészthetetlen mennyiségű emlékiratot juttattak el a békekonferenciához, nem próbáltak meg a nagyhatalmak fejével gondolkodni, a politikai célszerűséget a jogi-történeti érvek elé helyezni, és általában megvalósíthatatlan kívánságokkal léptek fel. A levéltárügy reprezentánsai ennél jóval pozitívabb elbírálást érdemelnek. Ugyanis a Saint-Germaint követő, a közös levéltárakhoz fűződő magyar társtulajdonosi jog utólagos elismertetését célzó magyar kultúrdiplomáciai kampány elérte, hogy a szövetséges és társult hatalmak a trianoni békeszerződés vitatott passzusait értelmező válaszjegyzékükben (61. sz. irat) osztrák-magyar közös tulajdonnak nyilvánították mindazt, ami az egykori Monarchia, a korona és az uralkodóház birtokában volt és a két állam területén található. Ahhoz, hogy ebből tényleges jogalapot lehessen teremtem arra, hogy Magyarország részesedése valóságosan is érvényesüljön az Ausztriában található, egykori közös tulajdonban, az osztrákokat kellett megpuhítani. A trianoni szerződés aláírásának napján Károlyi kész tervezettel állt elő a magyar igények érvényesítésére és egy kétoldalú levéltári egyezmény megkötéséről. Elképzelései szerint a proveniencia elv alapján a magyar kulturális tulajdonnak számító anyag is Bécsben maradna, ha az osztrákok elismerik magyar társtulajdonnak a közös levéltárakat, és az ottani iratokat állandó magyar megbízottakkal közösen kezelik. A társtulajdonosi igény elismerésétől a „halogató manőverezéssel" (XLVIII.) élő osztrák fél következetesen elzárkózott az amúgy is kedvezőtlen, a többek között a lezáratlan nyugat-magyarországi kérdéssel is megterhelt politikai, és egyre rosszabb szakmai légkörben. A további fejleményeket nem kívánjuk részletesen ismertetni (hagyjunk egy kis feladatot az olvasóknak is!), mindenesetre az osztrákok a soproni népszavazás és a népszövetségi kölcsönszerződés aláírása után egyre több barátságos gesztust tettek az 1922 végén megindult vagyonjogi, a korábbi vagyonközösség felszámolásának pénzügyi vonatkozásairól folytatott tárgyalásokon. Szterényi József, nyugalmazott kereskedelemügyi miniszter, az utolsó gazdasági kiegyezés atyjának osztrák tárgyalópartnere Viktor Kienböck, pénzügyi és gazdasági szakember, az osztrák Nemzeti Bank későbbi elnöke volt. A magyar tárgyalási pozíciót, az accord amiable elérését rontotta az a tény is, hogy a bécsi Kriegsarchiv anyagának felosztásával kapcsolatban a magyar katonai albizottság változatlanul a levéltári anyag jellegétől teljesen idegen felfogást 372
