Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Irodalom - A Monarchia levéltári öröksége. A badeni egyezmény létrejötte (1918- 1926)
Irodalom A Károlyit az igazgatói székben követő Hans Schütter 1917-ben, Ferenc József halála után javaslatot tett a Magyarországot illető fondok kiválasztására (21/ a. sz. irat), és a fennmaradó anyag osztrák-magyar levéltárként való egyesítésére, de az 1918. őszi történések, a mérséklet és a tudományos-szakmai megfontolás háttérbe szorulása nem tették lehetővé az elképzelés érdemi megvitatását. A Károlyi Mihály-kormány és a magyar tudományosság különböző fórumai azt azonban elérték, hogy a magyar állampolgárságú levéltárosok megtarthatták addigi szolgálati állásukat, és Fraknói Vilmos elnökletével külön bizottság dolgozta ki a bécsi közös gyűjtemények és levéltárak irányában követendő magyar politika alapelveit — szerencsére az érzelmi megnyilvánulások és az időszerűtlenné vált közjogi argumentumok háttérbe szorításával. A magyar vonatkozású levéltári anyag felmérésének, kiválasztásának és összeírásának koordinálására Károlyit kérték fel, aki a Fraknói súlyos betegsége miatt gyakorlatilag egy időre megbénult minisztériumi bizottság ajánlásainak átgondolását javasolta, sőt a Nemzetközi Felszámoló Bizottság ellentétes határozatával szembehelyezkedve a levéltári törzsanyag internacionalizálása mellett tette le a voksát. Az osztrák kormány szintén meg kívánta óvni a Monarchia központi szerveinek működése során keletkezett levéltári anyag sértetlenségét, a vitatott állagok provenienciájának tisztázása és az átfogó iratkiszolgáltatást szolgáló előmunkálatok megkezdése mellett abban volt érdekelt, hogy a volt közös levéltárak tulajdonjogi helyzetét és a hozzáférhetőség feltételeit az utódállamokkal kétoldalú szerződések keretében szabályozzák. Oswald Redlich osztrák levéltári kormánymegbízottnak és munkatársainak a magyarokéhoz hasonló ellenséges szakmai és politikai légkörben kellett dolgoznia. Amikor Ausztriának a „régi birodalom háziúri lakásából a köztársaság szoba-konyha-dolgozószobás lakásába kellett költözni" (Drimmel, Heinrich: Vom Umsturz zum Bürgerkrieg. Österreich, 1918-1927. Wien-München, 1985. 154.), az osztrák politikusok — túllépve a békeszerződés kötelezettségein — a dolgozószobát, vagy legalábbis a múltidéző könyvespolcot megosztották az utódállamokkal. (Nem véletlen, hogy a kötet borítóját egy levéltári raktárbelső díszíti az egyezmény értelmében megkapott iratok egy részével.) Bár az osztrákok a magyar társtulajdonosi igény elismerésétől végig elzárkóztak, hajlandónak mutatkoztak „a gyakorlati szempontok figyelembe vételével, a magyar kívánságoknak megfelelő módon" (135. sz. irat) a megállapodást elősegíteni. A világforradalmi perspektíva lázában égő tanácskormány idején tovább folyt a levéltári likvidáció, sőt a pertinencia elvét előtérbe helyező párizsi béke- konferencia egy ezzel ellentétes osztrák-magyar elvi deklarációról értesülhetett — bár ennek konkrét tartalmáról sajnos keveset tudunk, és az osztrákok is visz- szakoztak később. 1919 júliusában született emlékiratában vetette fel Károlyi — a levéltári anyag töredékének szétosztása után — egy, az osztrák kormány igazgatási és akadémikusok szakmai felügyelete alatt álló, de az utódállamok tisztviselőit is foglalkoztató Nemzetközi Levéltári Tudományos Intézet létrehozását. 371
