Levéltári Közlemények, 81. (2010)
Közlemények - Miskolczy Ambrus: Eftimie Murgu, az ember és a politikus (1805- 1870)
1849- ben, majd 1860-1861-ben ennek a historiográfiai előképnek a visszaállítására törekedett, hiszen a múlt képe vágykép is volt, amely a jövőre vonatkozott. Kérdés viszont, hogy miként lehetett ezt Dákorománia képzetével összebékíte- ni? Gheorghe Bogdan-Duicá tömör jellemzése szerint „a dákoromán eszme mintegy 15 éve jelent meg, [tehát az 1830-as években] és mindenki a maga módján akarta megvalósítani".61 Murgu is. De inkább csak találgatni lehet, hogy miként. A magyarországi nemzetek — magyar, szerb, román, szlovák, szász, hor- vát — nemzeti törekvései kizárták egymást. Murgu homogén Bánátja önállóságra törő szerbeket akart bekebelezni, mint ahogy a szerbek Vajdasága románokat, németeket és magyarokat, a magyarok Magyarországa pedig valamennyit. Mérnökei xenofóbia helyett egyfajta fölénytudatot alakítottak ki az együttélő népekkel szemben, kivéve a németeket, akik a maguk fölénytudatában éltek, és éppen ezért a szászok kivételével igyekeztek beolvadni az új magyar nemzetbe. Ez a fölénytudat egyik alapja annak a magabiztosságnak, ami az ország belső nemzeti demokratizálásához és a dunai konföderáció igeneléséhez is kellett. A dunai konföderáció lehetett egyben a román nemzeti egység: Dákorománia megvalósításának kerete. 1849 után erről vitatkoztak magyarok és románok Párizsban. Abban sokan megegyeztek, hogy konföderációra szükség van, a vitakérdés a tagállamok között a határok megvonásának kérdésében robbant ki. A románok, Bálcescuval az élen etnikai határokat igeneitek, a magyarok a történeti Magyar- ország területi sérthetetlensége mellett törtek lándzsát. Nem kétséges, Murgu egykori tanítványával, Bálcescuval értett volna egyet. Csakhogy a határok kérdése is képlékeny kérdés volt. Bálcescu álláspontja is az erőviszonyokkal való számvetésnek megfelelően változott. Az 1849. évi magyar-román szerződést később átmeneti engedménynek tartotta. A magyar emigrációval folytatott tárgyalások során azt hangsúlyozta, hogy Erdélyben a magyarok milyen könyörtelenül nyomták el a románokat, majd nem sokkal ezután, Mihály vajdáról szóló művében Erdélyről, mint a vallási tolerancia földjéről szólt, és a kölcsönös nemzeti kímélet szükségességét igenelte. A román politikai erők közötti ellentétek is meghatározták a kérdésben tanúsított magatartást. Az a Dumitru Brátianu, aki 1850- ben radikálisan elvetette a dunai konföderáció gondolatát, néhány év múlva Kossuthtal szövetkezett, majd megint ellene fordult, amikor Cuza fejedelemmel a magyar emigráció szerződést kötött. Bálcescu legközelebbi barátja, Ion Ghica pedig 1865-ben néhány magyar emigránssal közösen aláírt szerződésben garantálta Magyarország integritását.62 George Barit pedig az 1880-as években azt hangoztatta emlékiratszerű nagy művében, hogy Dákorománia már megvalósult, mert ez a románság kulturális egysége.63 Nem kétséges, hogy Murgu ennél többet akart. Barit talán ezért is idegenkedett tőle. Mert szerinte Murgu Miskolczy Ambrus: Eftimie Murgu, az ember és a politikus (1805-1870) « Bogdan-Duicä, 1937.183 62 Miskolczy, 2000.132-174. 63 Barit, 1893. 585. 159
