Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Közlemények - SOÓS ISTVÁN: Választások Magyarországon. Kísérletek a vármegyei tisztújítások „megreformálására" (1810-1821)

Közlemények meg, hogy egyszerűen megerősítették a már több éve jól-rosszul működő vármegyei tisztikart hivatalában. A bécsi kormányzat, különösen az előbbieket orvosolni kívánván, 1819 elején kiadta tisztújítási rendeletét, amelynek értelmében a vármegyéknek előírta: a restaurációt megelőzően kötelesek előzetesen összeírni a választásokra jogosultakat, akik egy kijelölt bizottság előtt a tisztújítás napján nyilvánosan személyenként szavaztak a főispán által kandidáltak egyikére. A bécsi kabinet, miután több vármegye nem volt hajlandó a rendeletben előírtakat pontosan betartani, a rendeletet 1821-ben megújította. Ez a tisztújítási mód egészen 1827 őszéig érvényben maradt, mikor is az 1825-1827. évi országgyűlésen a rendeknek sikerült rábírniuk az uralkodót, hogy az 1819. évi rendelet meghagyásával az építőszéki választásokat a vármegyei rendek a törvényekben is rögzített módon, azaz közfelkiáltással (iacclamatio vagy conclamatió) is lebonyolíthassák. A magyar történetírás és a restaurációs rendelet A magyar történettudomány nagy általánosságban az 1819. évi restaurációs rendeletnek a vármegyei közéletre kiható káros, negatív következményeit emelte ki. A rendeletben ugyanis szinte kizárólagosan a kis- és bocskoros nemesség széles tömegeinek a vármegyei közéletbe történt bekapcsolását látta, amely mögött egyértelműen a bécsi kabinet „rosszindulatú" szándékát vélte felfedezni. Ennek az álláspontnak első, és legerőteljesebb képviselője Horváth Mihály volt, akinek véleménye máig ható érvénnyel döntően befolyásolta a tisztújítási rendelet értékelését. Horváth a rendelet kibocsátása mögött a bécsi kormányzat tudatos, a vármegyei ellenzék megsemmisítését célzó törekvését gyanította. Ez a folyamat szerinte már jóval a rendelet kibocsátás előtt megindult, midőn az udvar ügynökeivel és híveivel a nemesség „alsó, szegényebb, műveletlenebb, tehát könnyen megnyerhető vagy tévútra vezethető" rétegeit kezdte a vármegyei közgyűlésekre „beédesgetni, becsődíteni". Mindettől a kabinet azt remélte, hogy ezeknek a rétegeknek a szavazatait a maga javára és hasznára állandóan biztosítani tudja. Ez az alsónemesség a vármegyei köz- és kisgyűléseken, bár erre a nemesi rendhez tartozása révén megvolt a jussa, nem vagy csak igen ritkán vett részt, akkor is csupán néhány fővel képviseltette magát. A három évenként vagy hosszabb időközönként összehívott restaurációs közgyűléseken a tisztújítások kimenetelét eldöntő vármegyei köznemesi értelmiséggel szemben sem bizonyult döntő tényezőnek, befolyását alig érvényesíthette. Az 1810-es évek második felében viszont Horváth szerint az alsó- és bocskoros nemeseket a generális kongregációkra a vármegyei kormánypártok „beédesgetvén", fokozatosan bekapcsolták vármegyei közéletbe, különös tekintettel arra, hogy a főispánoknak, illetve főispáni helytartóknak (adminisztrátoroknak) szükségük volt ennek a rétegnek a szavazataira. Ennek az lett a következménye, hogy a vármegyei közéletet általánosságban a kabinet politikája mögött felsora66