Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Irodalom - SZABÓ FERENC: Két és fél évszázad az Alföld történetéből (Válogatott tanulmányok). Szerk.: ERDÉSZ ÁDÁM-BLAZOVICH LÁSZLÓ. Szeged, 2008. 438 o. (Ismerteti: G. VASS ISTVÁN)

Irodalom fölötti — azaz az életképes farmgazdaságok kategóriájába sorolható — parasztgazdaságok számaránya mindössze 0,85% volt. Ezt a képet egészítette ki, hogy a gazdasági társaságokra átlagosan 576 hektár jutott a megyében, és hogy az általuk birtokolt terület 59%-át az 1000-5000 hektáron gazdálkodók foglalták el. Szabó Ferenc másik, a kötetben is több tanulmány által reprezentált kutatási területe az igazgatástörténet. Itt első helyen kell megemlítenünk az 1996-ban publikált A megyerendszer az Alföldön a középkortól napjainkig című nagy ívű áttekintését. Ebben arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehetséges az, hogy a 1314. század fordulóján megszerveződött, majd a következő két évszázad folyamán megszilárdult nemesi vármegyék a török uralom időszakát is átvészelve a 18. század elején többé-kevésbé hasonló keretek között újjászerveződtek, és a központi hatalom „reformtörekvésnek" álcázott minden támadása ellenére mind a mai napig fennmaradtak. Ennek alapvető okát abban látja, hogy az adott viszonyok között a megyei szervezet már az első időszakban célszerűnek és működőképesnek bizonyult. Nem csupán a köznemesség érdekérvényesítését szolgálta eredményesen, hanem a központi hatalom érdekében álló feladatok (pl. az adóösszeírás és adóbehajtás) ellátását is. A megyerendszer a török hódoltság időszakában sem ment feledésbe, mert a közjogi, adózási stb. viszonyok révén a vármegyék jogfolytonosságát sikerült fenntartani. Hasonló megfontolások késztették a Habsburg Birodalom kormányzatát, illetve III. Károlyt, hogy a belső rendet fenntartani képes, a hadviselés hátországi funkcióit is ellátó és a kamara bevételeit is garantáló megyék újjászervezéséhez a 18. század elején hozzájáruljon. A megyerendszer átalakítására II. József, majd az 1850-es években Bach Sándor birodalmi belügyminiszter által tett kísérletek kudarcának elemzése mellett hangsúlyosan tárgyalja azt a folyamatot, amelynek során 1848-ban a nemesi vármegyék tradicionális szerepe ugyan megszűnt, a polgári jogviszonyok megvalósulásával mégis egy tartalmában más, de felépítésében (és tisztviselői karát tekintve!) alig változott megyerendszer formálódott ki. Az ezt követő évszázadban a területi érdekek és a kormányzati érdekek ütközését kifejező politikai küzdelmek — a számtalan reformjavaslat ellenére — nem eredményeztek érdemi változást. Ezzel szemben a megyebeosztás 1949-ben végrehajtott átalakítása már a tanácsrendszer előkészítését célozta, és ezzel együtt az önkormányzatiság elvének teljes tagadására épült. A megyék számának csökkentésére irányuló törekvések a Rákosi-korszakban sem szűntek meg, jellemző azonban, hogy az egyébként teljesen szervilis megyei vezetés a Békés megye megszüntetésére irányuló elképzelések ellen a nyilvánosság előtt is fellépett. Ugyanígy meddő próbálkozásnak bizonyult az 1971-ben kidolgozott urbanizációcentrikus „országos településhálózat-fejlesztési koncepció" is, amely a megyerendszernek nem jósolt hosszú jövőt. Ezzel szemben a rendszerváltozás előtti években ismét megnőtt a megyék érdekérvényesítő képessége, és a tanácsi testületek és apparátusok pozitív szerepet játszottak a demokratizálódás folyamatában. Az akkor hatalomra került politikai tényezők ennek ellenére a megyék „lefokozására" és a települési önkormányzatok megerősítésére törekedtek, és ennek szellemében 394