Levéltári Közlemények, 80. (2009)

Levéltári Közlemények, 80. (2009) - Irodalom - SZABÓ FERENC: Két és fél évszázad az Alföld történetéből (Válogatott tanulmányok). Szerk.: ERDÉSZ ÁDÁM-BLAZOVICH LÁSZLÓ. Szeged, 2008. 438 o. (Ismerteti: G. VASS ISTVÁN)

Irodalom utáni évszázad. A török hódoltság és az ennek véget vető háborúk következtében jórészt elnéptelenedett és teljesen elvadult tájnak a reformkor évtizedeire ugyanis nem csupán a „visszahódítása" történt meg, de addigra — igaz, jelentős tájegységi különbségekkel — a mezőgazdasági termelés struktúráját, az árutermelést, a lakosság életviszonyait és műveltségi színvonalát tekintve az Alföld felzárkózott az ország átlagához. E felzárkózást bizonyítja többek között, hogy az 1780-as években végrehajtott első magyarországi népszámlálás adatai szerint a mai országterületen lévő alföldi megyékben már 696 000 lakos élt, az ugyancsak a mai területre eső akkori népesség 26%-a. (Másfél évszázaddal később, 1941-ben ez az arány alig 6%-kal volt magasabb!) E népesség nem csupán eredetét, de jogállását és ezzel összefüggő mentalitását tekintve is rendkívül tarka képet mutatott. Az Alföld északi és keleti tájain (Szatmár, Szabolcs és Bihar vármegye) viszonylag nagyszámú — több mint 16 000 — kis- és középnemes (és családja) élt, akiknek vagyoni helyzete ugyan alig különbözött a feltörekvő jobbágycsaládokétól, de előjogaikhoz görcsösen ragaszkodva megosztották a kialakuló mezővárosok társadalmát, akadályozták azok fejlődését. Ezzel szemben az Alföld déli részén (Békés, Csongrád, Csanád, Torontál vármegyében) együttvéve is kevesebb mint 1000 nemes családot tartottak nyilván. Itt az újjátelepülés után kialakuló paraszti-mezővárosi közösségek a távolabb élő földbirtokossal álltak szemben, és így nagyobb mozgási, önkormányzati szabadságot élveztek, és idővel az azonos érdekek mentén valódi közösségekké kovácsolódtak. Hogy a szorgalmas munkával megszerzett gazdasági erő alapján ezek a paraszti közösségek együttesen milyen sikeresen tudtak függetlenedni a feudális kötöttségektől és terhektől, azt leginkább az örökváltsági szerződés alapján a jobbágy terhektől önmagukat megváltó városok (Szentes, Békéscsaba, Szarvas és természetesen a korábban megváltakozott Nyíregyháza és Nagykőrös) példája mutatja. A két fejlődési típus mellett harmadikként említi a jászkun és hajdú kollektív kiváltságok birtokában élő mezővárosok lakosságának sajátos törekvéseit. Öszszességében 80-100 körülire becsüli a 18-19. század fordulóján azoknak az alföldi településeknek a számát, amelyek városias szerepkört töltöttek be, és 6-10 000 főt meghaladó lakosságszámukkal, kézműiparukkal, vásáraikkal, iskoláikkal a tájegység életének fontos tényezői voltak. A szerző több írásában külön kiemeli a művelődés területén bekövetkezett változásokat: az alsó fokú iskolát végzettek, valamint az írni-olvasni-számolni elemi szinten tudók arányát tekintve — részben az egyházak iskolalétesítő és iskolafenntartó igyekezete révén, részben pedig az állam egyre hatékonyabb egységesítő törekvése következtében — az Alföld jelentős területe már az 1830-as évekre elérte az országos átlag szintjét. Az 1848 előtti felzárkózási folyamatot tehát a szerző a fent hivatkozott tanulmányokban és más írásaiban már egyértelműen „sikertörténetként" tárgyalja. Ezzel szemben a dualizmus időszakát, majd a két világháború közötti korszakot ellentmondásosabbnak látja. Figyelembe veszi természetesen, mint a gazdaság fejlődésére és az életviszonyok alakulására nagy hatást gyakorló tényezőt, a mezőgazdasági termelés technikai fejlődését, a vasúthálózat kiépítését 392