Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - BERKES JÓZSEF-GARADNAI ZOLTÁN-VISZKET ZOLTÁN: A „mormon" mikrofilmezés története a Magyar Országos Levéltár filmtárában, 1956-1963 5

A „mormon" mikrofilmezés története diptycha defunctorum/dormientiumnak nevezték.

7 A listák felolvasása általános felfogás szerint több volt egyszerű megemlékezésnél, akiknek a neve ott szerepelt és ily módon elhangzott, azok a hit jegyében egységben voltak az imádkozókkal, tehát a düptichonon szerepelni egyet jelentett az igazhitűséggel.

8 A düpticha lajstromokba időnként nemcsak felvettek új neveket, hanem esetenként töröltek is. A név kitörlése azt jelentette, hogy az illető eretnekség vagy egyéb súlyos bűn miatt méltatlan az egyházi közösségre, tehát kiközösítették. A házassági anyakönyveknek viszont semmi nyoma sincs a kereszténység hajnalán, kezdetleges formában csak a 6-7. században, Justinianus bizánci császár idejéből ismertek. Ő rendelte el, hogy azok a párok, akik nem kötöttek házassági szerződést, kötelesek megjelenni valamelyik templomban és ott bejelenteni a gondnoknak, hogy házasságot kötöttek. A gondnok azután írásba foglalta a házasságkötést és a templom irattárába helyezte az iratot. A fentiekből nyilvánvaló, hogy bár a düptichonok is kétségtelenül egyházi névjegyzékek voltak, mint a későbbi anyakönyvek, de mégis lényeges különbség van közöttük. Amíg az előbbieket liturgikus célokra használták az egyházban, és korántsem voltak teljesek, az utóbbiak statisztikai és egyháztársadalmi célból készültek, méghozzá azért, hogy nyilvántartsák mindazon hívőket, akiket a keresztség szentsége által felvettek az egyházba, és annak törvényei szerint bérmálkoztak, házasodtak, illetve haláluk után eltemettettek. Az őskeresztényeknél feltűnt listákat/lajstromokat a középkorban már nem ismerték, tehát a házassági és kereszteltek anyakönyvét sem vezették. Néhány középkori zsinat (pl. a soissons-i 853-ban, a II. lateráni 1139-ben stb.) ugyan hozott homályos és nem egyértelmű végzéseket az anyakönyvekről, de ezek konkretizálása a gyakorlatban elmaradt. Az elhunytak lajstroma/listája azonban a középkorban is fennmaradt. A szerzetesrendeknél és a káptalanokban naponta olvastak fel történeteket a szentek életéből, valamint az elhunytak névsorát. Idővel, a lakosság szaporodásával és a városok fejlődésével, az anyakönyvezés hiánya egyre nagyobb nehézségeket okozott. Sokszor csak tanúkkal lehetett igazolni az apaságot vagy egyházi hatósági eljárással az illető korát, amely különösen a házasságkötésnél és a gyámsági ügyekben volt fontos. Az ún. korbizonyítványt többnyire a káptalani hiteleshelyek állították ki, de hasonló hatáskörrel rendelkezett a nádor és a nádorhelyettes, valamint az országbíró és az ítélőmester is. Tehát, azt lehet mondani, a gyakorlati élet diktálta szükség hozta létre az első folyamatos anyakönyvezést elsősorban délen: Provence-ban és Észak-Olaszországban. A 15. század elején és a következő század elején a zavaros egyházi és közállapotok miatt már általános óhaj volt a részleges egyházi zsinatokon a kereszteltek és házasságot kötöttek jegyzékbe vétele, azaz az egyházi anyakönyvek felfektetése. Két nyugat-európai országban, nevezetesen Ang7 Holtak táblája/listája/lajstroma, a mai katolikus liturgiában megfelelője a „mementó de functorum", azaz megemlékezés az elhunytakról. Vö. ASCHENBRIER, 1890. 2. 8 Magyar Katolikus Lexikon, I. köt. 630. 7