Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - Források és ritkaságok a győri színjátszás történetéből a 17. század elejétől 1848-ig, I. Szerk.: BANA JÓZSEF-MÁRFI ATTILA. Győr, 2007. (Városi Levéltári Füzetek, 9.) 196 o. (Ismerteti: PERGER GYULA) 330

Irodalom magyar színészek zavarják meg. A húsz, rövidebb-hosszabb jelenet látszólag nyelvről és ízlésről szóló csatái mögött minduntalan felsejlik a pénz, vagyis inkább annak hiánya. Számlák, követelések, panaszok. A záró jelenetben a város számvevőjének a szenátushoz benyújtott jelentése áll, a színház jövedelméről és „csinosításáról": „Alázatosan kérem a Tekintetes Nemes Tanácsot, hogy az előfordulandó nehézségek elmellőzése tekintetéből, olly nevezetes sommá pénzt a' felsőbb rendelések útmutatása szerint nem privative, hanem nyilvánossan, az az a Tekintetes nemes Tanáts felügyelése alatt, az illető bástya döntő választmány által kezeltetni, a' fent tisztelt privatusok által ajánlott sommák, valamint a' színház jövedelmei a bástyadöntő pénztárba hogy befizettessenek, ellenben ugyan ezen pénztárbul az előfordulandó Költségek szokot assignatio mellett hogy Kifizettessenek, valamint az is, hogy a' többször ezen csinosodási tárgyban tartandó ülésekhez meghivatván, a' tanátskozásban hogy részt vehessenek, szinte megengedni méltóztasson." A függöny azonban még nem gördül le. A harmadik színt— bár csak egy kurta évtizedre — a magyar színészek uralják. Rájuk már nemcsak a fizető közönség figyel. Megtartásukra, annak rendje és módja szerint, a város részvényes társaságot alapít. A helyi sajtó beszámol a kiváló előadásokról, a győri ifjúság panegyricusokat ír a jeles aktorokhoz. Az 1848. március 21-én „Színfalvi" tollából megjelent tudósítás szerint „a darab több helyei zajosan megtapsoltattak, 's a' fő szereplők hivattak. Nézők az esős idő daczára is elegen." A 46-ként közreadott utolsó dokumentum holmi színházzal kapcsolatos tartozásokról ad számot. A jegyzőkönyv kivonatának datálása: 1848. június 15. Csak e dátum jelzi, hogy véget ért a felvonás, és a rögtön következő „képgaléria" kiválóan válogatott — a témához szorosan kapcsolódva — sok esetben elsőként közölt színlapjai, plakátjai, műsorrendjei mintegy pihentetőként a büfébe vezetnek. Talán szándékosan, talán nem, mindenesetre Márfi Attilának sikerült egy olyan — jegyzetapparátusában és hiteles szövegközléseiben (köszönet érte Szakács Anitának és Dominkovits Péternek is) egyaránt — kiváló forrásválogatást közzé tenni, ami túlmutat a szokásos forrásközléseken. A témából adódóan jól érzékelteti az „egész világ" színház volta mellett azt is, hogy a feldolgozott másfél évszázadban miképp változott a közízlés, a társadalmi és politikai „divatok", és a színpadért, színházért, közönségért való küzdelem mögött mindenhol felsejlenek a városlakók élete, hétköznapjai is. Persze hiányérzete is van az olvasónak! Először is mielőbb látni a második, és a beígért harmadik felvonást is: nem utolsósorban azért, mert talán a szerző túlzott optimizmussal csak a tervezett harmadik kötethez ígért az érdeklődőnek a teljes anyagot áttekinthetővé tevő mutatókat. Perger Gyula 332