Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Irodalom - Források és ritkaságok a győri színjátszás történetéből a 17. század elejétől 1848-ig, I. Szerk.: BANA JÓZSEF-MÁRFI ATTILA. Győr, 2007. (Városi Levéltári Füzetek, 9.) 196 o. (Ismerteti: PERGER GYULA) 330

Irodalom talanul feleljen meg a szakmai követelményeknek, ugyanakkor legyen áttekinthető és „izgalmas", ahogy ezt a szerzőtől már megszoktuk. A magasra állított mércét Márfi Attila könyve címével talán még egy kicsit meg is emeli, hiszen a források mellett ritkaságokat is ígér, sőt a hátsó fülszöveg tanúsága szerint az „egyedi és értékes források segítségével" közelebb kívánja hozni az olvasóhoz „Győr egyedülálló fejlődési folyamatait is". A sajátos módon a könyv elejére szerkesztett, négy (!) nyelven is olvasható rezümé — amely valójában a harmadik egységként közreadott bevezető tanulmány előhangja — záró gondolatában, legalábbis a szándék szintjén, még többet sejtet: „A szerkesztők remélik, hogy nem csak a győrieknek nyújt ez a kiadvány értékes ismereteket, ugyanakkor bíznak abban is, hogy számos, eddig nem ismert helyi és országos eseményre, és azok összefüggéseire sikerült felhívni a figyelmet." A Bevezető és útmutató a források értelmezéséhez című fejezet a jelzett tárgykörben valóban jól eligazítja az olvasót, ugyanakkor egyes szövegegységei gondolatmenetükben is inkább az e részt követő tanulmányhoz, illetve bibliográfiához tartoznak. Ez a szerkesztési sajátosság akár a kötet témájához illő játék is lehetne, a szándékosan lassan, meg-megakadva felgördülő függönyé, amely a várakozást fokozva engedteti látni az első szín díszletét. A színpadképben, amely a Győr színjátszása a kezdetektől a reformkor végéig címet viseli, minden a helyén van; a színjátszás térhódításától a színi utak kialakulásán át a műfaji és történeti tagolásig. E fejezet visszaigazolja a szerzővel szemben támasztott (túlzott) elvárásainkat, felmutatja a szerző erényeit, hiszen közérthetően, pontosan, talán a téma minden lehetséges összefüggését felvillantva vezeti az olvasót a miraculumok világától a csepűrágók civakodásain át a nemzeti színészetig. A tanulmány alapján nemcsak belelapozgatni támad kedve az olvasónak a 46 dokumentum valamelyikébe, hanem sorról sorra akarja látni és érteni e „szereplők" minden mondatát, vajh visszaigazolják-e a már megtapsolt színpadkép erényeit. Az első szín két jelenete másfél évszázadot ível át. Szereplői a győri jezsuiták, az általuk szervezett és előad(at)ott liturgikus és misztériumjátékok, iskoladrámák. Velük párhuzamosan lépnek színre 1742-től a német színészek, hogy aztán a Jézus Társaságának feloszlatásakor egyedül maradjanak a színpadon. Míg a jó atyák, bár színi termük is volt, léleknemesítő latin és magyar nyelvű játékaikat sokszor vitték az utcákra, addig a derék németek közönségüket mindenáron — a nem elhanyagolható haszon reményében is — zárt helyen kívánták megörvendeztetni. A vendégfogadókban előadott „tséljátékaik"mellett táncosok, táncosnők és gyerekek is felléptek a világi szórakozást igénylő közönség előtt. 1768-tól már Berner Félix fából épült színházában láthatta a nagyérdemű a német színészek Shakespeare-, Voltaire- és Lessing-adaptációit. Még tizenöt év sem telt el, és már állt a második német színház a Bécsi kapu előtt. A második színben — már túl vagyunk a kismegyeri vesztett ütközeten — Ignaz Mayerhoffer Theater Inspector nyugodt életét a maguknak helyet követelő 331