Levéltári Közlemények, 79. (2008)

Levéltári Közlemények, 79. (2008) - Közlemények - MISKOLCZY AMBRUS: A felvilágosodás és a liberalizmus között. A modern magyar demokratikus kultúra „eredeti jellegzetességeiről" avagy Kossuth Eperjesen (Önrecenzió?) 135

Közlemények Ha ilyen mondatokat olvasunk, akkor eltűnődhetünk azon, hogy a Magyar történet más is lehetett volna, de sajnos nem tudott következetesen elszakadni a Három nemzedék szemléletétől, és ezt a most éppen a Moszkva téren is reklámozott pamfletet a nemesi liberalizmus polgári kritikájának minősíteni historiográfiai tréfa, mert inkább a magyar liberalizmus nyárspolgári kritikájának tekinthető, amelyen szerzője: Szekfű Gyula is igyekezett átlépni. A metaforikus fogalmazási mód helyett inkább a történelmi folyamatok paradigmatikus formákban és értéksemleges fogalmakban való megjelenítését tartom célravezetőnek. Javaslatom az, hogy ha a felvilágosodás és a korai liberalizmus korszakában kibontakozó demokratikus kultúránk dinamikáját akarjuk megragadni, akkor két paradigmatikus szociokulturális formával éljünk. Az egyik a titkostársasági demokratikus kultúra, a másik a magántársasági demokratikus kultúra. Az első, a titkostársasági demokratikus kultúra története jól érzékelteti, hogy — Simmel szavaival élve — a titokkultusz hatékony „szociológiai technikának" bizonyult.

15 Őseink a szabadkőműves páholyban mint valami műhelyben jól megtanulták a politika mesterségét, annak egyik lényeges elemét: a diszkréciót, és annak ellenére, hogy igaz, jó magyar emberek voltak, egészen jól eltüntették azokat a nyomokat, amelyek a Habsburgok trónfosztásának igyekezetéről tanúskodtak, igaz, még maradt annyi nyom, hogy Lipót bosszút akarjon állni, és a történetíró Marczali Henrik el-elhüledezzen a politikai erkölcsök ingatagságán. A magántársasági demokratikus kultúra a titkostársasági folytatása és a politikai liberalizmus előkészítése. Színhelye az otthon, a baráti kör, a könyvtár, az iskola. Nyelve a jelbeszéd, miközben a nyelv reformjával a kifejezés világosságára és új tartalmak megfelelő formáinak kialakítására törtek — az ízlés jegyében, hiszen ízlés nélkül nincs demokratikus kultúra csak ízléstelenség. Az irodalmi tér így egyben protopolitikai tér. Az úgynevezett rendi költők által sokszor emlegetett „irodalmi demokráciánk" protopolitikai demokrácia, mert itt az egyén helyét teljesítménye határozza meg. A politizálás formái: olvasás, írás, beszéd. Az olvasás is politizálás, mert gondoljunk például arra, hogy Szontagh Gusztáv 1811-ben unva a diétái életet, olyan szerzőktől olvasott, például Rousseau-tól, akiknek művei hozzásegítették, hogy aztán az egyszerű katonatisztből nagyformátumú filozófus lehessen. Ahol jó volt hallgatni, ott a levelezés több lett mint egyszerű információcsere. Berzsenyi Dániel szerint leveleiből lehet megismerni az embert és nem beszédéből.

16 És nem véletlen, hogy Bartók Béla saját Berzsenyi-könyvére ráírta: „a filozófus", mert az ún. rendi költő klasszikus érvénnyel tudta megfogalmazni az univerzalizmus és a partikularizmus összefüggéseit. A magántársasági demokratikus kultúra azonban egyben kaloda is volt, főleg annak, aki a felvilágosodás nagy eszményeit a politikai-társadalmi térben szerette volna érvényesíteni. Az ilyennek a rendi formák sem kínáltak megfelelő 1

5 SÍMMEL, 1923.273. 16 CSETRI, 1990.339. 140