Levéltári Közlemények, 78. (2007)

Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - Tyekvicska Árpád: Gondolatok a magyar levéltárügy jövőjéről / 3–61. o.

Tyekvicska Árpád: Gondolatok a magyar levéltárügy jövőjéről intézkedések mutatják a leginkább: a jogszabályokra is igaz, hogy minden anynyit ér csak, amennyi megvalósul belőle.) 2.2. A közgyűjtemények versenyhelyzete Szokás ebben a tekintetben a minisztérium érdekérvényesítő képességét kicsinyelni. Ebben van némi igazság, bár természetesen, mint minden, ez is viszonyítás kérdése, hiszen a kultúrára fordítható források a költségvetés 1,5%-át és a GDP 0,5%-át érik el (2005). Ez közel háromszorosa Írország és másfélszerese Franciaország finanszírozási arányainak. Gazdasági teljesítményben hozzánk közelebb álló országokat véve összehasonlítási alapként, háromszorosa a lengyel és cseh, ötszöröse a görög költségvetés ráfordításainak (OECD-adatok). Viszonyított szemlélet szerint tehát a kulturális kormányzat forrásszerző képességét nem érdemes lebecsülni (más kérdés, hogy ez a pozíció — az Államreform Bizottság működésének árnyékában — napjainkban rohamosan halványodik). A levéltárak számára a problémát tehát nem közvetlenül a minisztérium presztízse jelenti, hanem az a szerep, fontosság, amelyet azon belül elfoglalnak, illetve amelyet a minisztérium jelenlegi vezetése tulajdonít nekik. Az okok nyilván többszálúak. A levéltárak feladatainak többsége (és tegyük hozzá: egyre inkább!) kívül esik a kultúra manapság használt fogalmán. Tevékenységükben egyre nagyobb szerepet kap pl. a szervellenőrzés és egyre kevesebbet a tudományos kutatómunka. Úgy tűnik, a kulturális vezetés számára a levéltárak egyre inkább csak mint az egyébként általuk is elismert és értékelt kulturális javak, a nemzeti örökség egy meghatározó részének őrzői érdekesek. A kulturális modernizáció vagy azon belül a kulturális vidékfejlesztés paradigmáinak keretében jóformán egyetlen téma az, amelyben innovációs lehetőséget látnak: az őrzött kulturális javak közzététele, mégpedig a most szent tehénként tisztelt digitalizáció révén. Ehhez társulva nyílhat lehetőség a levéltári anyag oktatási célú felhasználására, a levéltárak és az oktatás kapcsolatának új típusú megerősítésére, átformálására („modernizációjára")- Ha levéltár — akkor körülbelül ennyire jutnak gondolataikban a ma döntéshozói. A problémák egy másik csoportja a hivatali rekrutációból, illetve a szakma nagyságából táplálkozik. A kulturális minisztérium vezető posztjain immár huzamos idő óta olyanok ülnek, akik a művészeti, könyvtári vagy múzeumi kérdésekben jártasak vagy viszonylag könnyen képesek eligazodni bennük, míg a levéltárak „nem kulturális" feladatvégzése idegen terep a számukra. Nem felkészületlenségük, képességeik miatt, csupán azért, mert míg a könyvtár és a múzeum mibenlétéről mindenki rendelkezik bizonyos benyomással, ismerettel, a levéltárak esetében ez sokkal nehezebben szerezhető meg. További probléma a szakma nagysága, mely eltörpülni látszik a múzeumi vagy a könyvtári szervezethez viszonyítva. A könyvtárak bizonyos preferáltságát az is segíti, hogy olyan országos hálózattal rendelkezik, amely felkeltette a 8