Levéltári Közlemények, 78. (2007)

Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - IRODALOM - Katona Csaba: Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. Budapest, 2005 / 184–194. o.

Irodalom öltve maga is kezdene akadémikussá merevedni — korábbi „hívószavainak" sorsára jutva afféle kötelező elemmé, és így üres cafranggá degradálódik, mint a nem egy esetben már-már sormintaként szolgáló narratíva, diskurzus, recepció, konnotáció stb. Üdítő frissességet kölcsönöz Tóth Árpád munkájának, hogy a társadalomtörténet-írás bizonyos mértékig önmaga csapdájában vergődő „kanonizált" nyelvezete által kínált könnyű csábításának ellen tudott állni és elsősorban nem nyelvében (formájában), hanem tartalmában igazolta, hogy komoly társadalomtörténészt tisztelhetünk benne. Vagyis — bár a hagyományos egyesülettörténet hívei is elégedetten tehetik le a kötetet — nem kis kérdésekre keres választ, hanem igazodva a mikrotörténet legnemesebb vérvonalához, nagy kérdéseket kis léptékű vizsgálattal közelít meg. Idézzük először őt magát egy korábbi írásából (amely aztán része lett doktori dolgozatának is annak egyik, méghozzá legsikerültebb fejezeteként): „... jelenthette-e például az egyesület a nemesi világba való integrálódás, a »gentryfikáció<< egy, a nemesi cím elnyerésénél >>puhább<< módozatát a polgári származásúak számára? Hasonlóan fontos társadalomtörténeti kérdés az is, hogy milyen társadalmi kapcsolatokon keresztül rekrutálódhatott az egyesület — noha itt elsősorban feltételezésekre vagyunk utalva."

8 Tóth Árpád tisztában van a történész felelősségével: az általa kézbe vett forrástípusok felsorolása, illetve — az angol várostörténet-íráshoz szervesen kötődő ottani egyesülettörténet-írás szemléletéhez vállaltan igazodó — kutatási koncepciója felvázolását követően határozottan jelzi, hogy nagyjából hol húzódnak a kutatási-feltárási lehetőségek határvonalai. Nem akar mindenáron — mert megfelelő, primer források híján nem tud — minden, a választott témájával kapcsolatosan óhatatlanul felötlő kérdésre választ adni, hanem ő maga hívja fel a figyelmet a fehér foltokra, aminthogy arra is, hogy a források értelmezhetősége is számos eltérő utat kínál. Azaz: él a forráskritika lehetőségével, ugyanakkor véletlenül sem jut el a „forrásfüggetlen történész" típusáig, de még addig sem, hogy meghirdesse: bármi történt is a múltban, nem tudjuk, hogy történt, de egy biztos: nem úgy, ahogy a hatalom diskurzusa diktálta forrásokban rögzültek (konstrukció, rekonstrukció, dekonstrukció). Megkockáztatom: Tóth Árpád olyan munkát tett le az asztalra többéves koncepciózus kutatás és széles körű forrásbázis felkutatása és feltárása után, amely még a társadalomtörténet bármely vonatkozásától ab ovo viszolygó „politikatörténészek" elismerését is méltán érdemli ki. (Hogy aztán fenti kijelentésem mennyire tág értelmezési tartomány keretein belül érvényesül — én a magam részéről dicséretnek szántam —, horribile dictu: milyen konnotáció tapad hozzá, azt nem tudhatom.) Az alapvetésről a konkrétumokra térve: a kötet szerkezete kiérlelt tartalmú munkát sejtet: a nyolc önálló fejezetet bevezető előzi meg (Bevezetés, értelmezési keret, megszorítások), illetve mellékletként forrásszemelvények, a felhasznált forrás- és irodalomjegyzék, továbbá illusztrációk gyűjteménye zárja, amelyek a tanulmányban érintett fontosabb eseményeket részben dokumentálják és kiegé8 TÓTH, 1998. 414-415. 187