Levéltári Közlemények, 78. (2007)

Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - IRODALOM - Katona Csaba: Tóth Árpád: Önszervező polgárok. A pesti egyesületek társadalomtörténete a reformkorban. Budapest, 2005 / 184–194. o.

Irodalom tály(ok) létének/nem létének kérdését is felvetve, de leginkább a hiány okán az ennek „kitermelését" célzó egyik eszköz, az iskoláztatás vizsgálata révén: „Elsősorban az elitképződés, az elitekhez való viszony felől elemezve a hierarchia alakulását, hiszen a középosztályok mindig felfelé igazodtak."

7 Az iskoláztatás a felemelkedés és egységesedés egyik eszköze: a műveltség, a szaktudás megszerzése az, ami átjárhatóvá teszi a mocsarat egyik zsombék lakóitól a másikhoz, az az út, aminek révén a középosztály(ok) képviselői felemelkedhetnek a hagyományos elit mellé, ha nem is a maguk személyében, de jól iskolázott utódaikban. Ezek az írások kiemelkedő figyelmet fordítanak a tanulók származásának legkülönfélébb összetevőire. Ezért a mára a társadalomtörténet egyik kulcsszavává érett rekrutáció szó gyakorta olvasható, csakúgy, mint a kötet azon tanulmányaiban, amelyek egy-egy egyesület tagságának Öszszetételét boncolgatják. Miért fejtegettem ezt bővebben? Azért, mert Tóth Árpád munkájában a bomlóban lévő rendi társadalom helyén/mentén formálódó polgári (modern) társadalom egyik, tipikusan városi talajon termő (és így a városi társadalommal az átfedések révén óhatatlanul is kölcsönhatásban lévő) tényezőjeként vizsgálja a pesti egyesületeket. Olyan formációkként, amelyek a maguk mikrovilágában és sajátos szabályrendszerük keretein belül — szerencsés esetben gyakorlatilag, de elviekben legalábbis — átjárhatóvá tették a rendi korlátokat főnemes, köznemes, polgár között: nem egy nemzedék csúszással, mint az iskoláztatás révén, hanem saját személyükben — és itt kanyarodnék vissza az általam citált idézetekhez. Fürdőhelyen szűk térre szorítva akarva-akaratlan találkoztak egymással a különféle társadalmi osztályok képviselői. Mint láthattuk, létezett az idea, hogy a sajátságos keretek között ott minden vendég egyforma (a fürdők vezetősége mindig is erre törekedett), ugyanakkor komorabb árnyalatok színezik a palettát, ha reálisabban közelítünk a témához. Hasonlónak érzem tehát ezt az alkalmi, nagyon is behatárolt fizikai térre korlátozódó viszonyrendszert a Tóth Árpád által vizsgált egyesületi keretekhez, mert mindkettőhöz kötődik egyfajta egyenlőségeszme, az égalité sajátságos és nagyon is törékeny, térben, időben, szellemiségben világosan körülhatárolható felfogása. Néhány lényeges különbség azonban feltétlen hangsúlyozandó: az egyesületi tagságra mindenki tudatosan törekszik, nem véletlenszerűen sodródik oda, az illető, aki tag akar lenni, tudja, kik várnak rá — és talán a leglényegesebb, hogy azok, akik már ott vannak, elutasíthatják az újonnan jövő közeledését. Nagyon fontos kérdés tehát, hogy kik vannak már ott és kik törekednek oda. Ezért a kötet számomra legizgalmasabb részei azok, amelyek az egyesületek tagságának összetételét vizsgálják, azaz — álszentség lenne kerülni a szót — rekrutációját. Pedig a szó a gyakori használat révén óhatatlanul is korrodálódóban van. Félő, hogy a társadalomtörténet — amely a politikatörténet (mondhatni: mainstream) bástyáinak merev téglái közé ver ékeket, mintha szűkebb amplitúdóval ugyan, de az oly hálás ellenzéki szerep daccal bélelt köntösét magára 7 KÖVÉR-SASH, 2006.11. 186