Levéltári Közlemények, 78. (2007)
Levéltári Közlemények, 78. (2007) 1. - IRODALOM - Bertényi Iván: Georg Scheibelreiter: Heraldik. Wien-München, 2006 / 177–181. o.
Irodalom A munka felépítésében a hagyományokat követi, elöljáróban azonban (1323.) rövid tudománytörténetet is ad, és ebben az 1281-ban meghalt Konrád von Muretől (Conradus de Műre) napjainkig élő nevesebb kutatókig mutatja be a tudományszak fontosabb művelőit, az ismertebb kézikönyveket és a heraldikai folyóiratokat. Ezt követően betekintést nyújt a heraldika szaknyelvébe, majd rátér a címer, illetve egyes alkotóelemeinek a bemutatására. A címerpajzs története kapcsán érdekes közlése, hogy annak kerektalpú formája szerinte a 12. században jelent meg spanyol földön, és ott a 13. században terjedt el. Itáliába 1300 táján, Németországba, Angliába és Németalföldre a 14. század második felében érkezett, míg Kelet-Európába csak a 15. században (27.). Számomra úgy tűnik, hazánk kivétel e tekintetben: feltehetően az Imre király (1196-1204) felesége, Konstancia királyné kíséretében Magyarországra beköltöző, Mortinsdorfot (Nagymartont) adományba kapó, és a magyar hatalmi elitbe emelkedett aragóniai család révén a kerektalpú pajzs — nem kis részben a több mint 2 évtizeden át (1328-1349) országbíró Nagymartom Pál kiterjedt oklevéladásának köszönhetően — már a 14. században is jól ismertté vált. A továbbiakban Scheibelreiter a tárcsapajzsot magyar földről eredezteti (28.). Teoretikus szempontból érdekes, hogy a kerek és az ovális pajzsokat nem tekinti heraldikusnak (30.). Kezdetben a pajzsok csak két mázat (egy színt és egy fémet) alkalmaztak, ebből a lovagi önértékelés díszes formáiként egyre több mázat mutató ábrázolások születtek, és ezek a továbbiakban a polgárok számára is mintává váltak (10.). A színskála a korai időszakban bővebb volt a kézikönyvekben ma általánosan elfogadottnál. Bizonyosan heraldikus színnek számított a barna és egy — Benőit de Sainte-Maure Trója-regényében előforduló — porpre nevű szín, amely azonban nem lehetett azonos a purpur nevű bíborral, mert azt ekkoriban másként hívták (33.). A szerző nemcsak bemutatja a címereken használatos színeket, hanem arra is kitér, hogyan (miből) állították elő őket, és melyiket főleg hol és mely korban alkalmazták, illetve nem használták (34.). A mesteralakok (heroldalakok) ismertetését követően került sor a pajzson ábrázolt címerképek (a német logika szerint „általánosan elterjedt figurák") bemutatására. Mivel Pastoureau-hoz hasonlóan Scheibelreiter is sokat kutatta az ősi mondákból származó, címerpajzsokra emelt állatokat, el kell fogadnunk a kettejük felfogását összegező, a neves francia heraldikustól idézett nézetet, amely különbséget lát a „kelta, a germán-skandináv, tisztán állatközpontú Európa és az inkább lineáris heraldikájú latin Európa" jelképrendszere között (47.). Igen hasznos segítség a címert alkotni kívánók számára, hogy a szerző nemcsak a gyakrabban előforduló heroldalakokat mutatja be rajzos formában (41-44.), hanem a címerképeket is — lapszéli — ábrákkal illusztrálja (45-62.). Különösen jól használhatók és művelődéstörténeti szempontból is értékesek a szörnyekről, monstrumokról és a mesebeli lényekről szóló fejtegetései (63-71.). Bár a német szakirodalmat ismerők a sajnálatosan fiatalon meghalt Johann Enno Korn alapos munkájából — Adler und Doppeladler. Göttingen, 1969 — már megismerhették a heraldikai ritkaságnak tekintett háromfejű sast, most (Dietmar von Aist 178